Ismert meg önmagad!
Önmagunk megismerése nem természettől való adottságunk. Vidáman élhetjük az életünket anélkül, hogy belső világunkat azon mélységében meg kellene ismernünk: mindennapjaink gond nélkül zajlanak, jól reagálunk a külső hatásokra, nincs szükségünk önelemzésre.
Gond akkor adódik, ha például konfliktushelyzetbe kerülünk és indulatunk elragad: ilyenkor könnyen teszünk vagy mondunk olyasmit, amin magunk is csodálkozunk. Máskor váratlan érzelmek törnek ránk, különös vágyak kerítenek hatalmukba. Megint máskor indokolatlanul megbántjuk azt, akit a legjobban szeretünk, vagy hátat fordítunk egy lehetőségnek, holott előtte élni szerettünk volna vele.
De hát ez nem én vagyok, én nem is ezt akartam… – esünk kétségbe. És ezek még a bensőnk ellentmondásaiból fakadó enyhébb konfliktusok… A súlyosabbak (dühkitörés, hisztérikus zokogás, indokolatlan szorongás, fóbiás félelmek, menekülési vágy, pánikhangulat, depresszió…) sokkal nehezebben kezelhetőek, ha nem ismerjük meg a belső okokat, lelkünk, pszichénk sajátosságait.
Egy feltáró jellegű önismereti folyamatban – akár pszichológus segítségével, akár önállóan – alaposabban megismerhetjük személyiségünk rejtettebb tulajdonságait, belső énünk szándékait, titkolt-szégyellt érzelmeinket, ismeretlen eredetű gondolatainkat és ezek kapcsolatát. Személyiségünk megismerése, az önismeret elengedhetetlen része nemcsak saját magunk mélyebb megértésének, hanem annak is, hogy családunkban harmonikusan éljünk, munkahelyünkön örömmel dolgozzunk – jól érezzük magunkat a bőrünkben.
Ugyanakkor az önismeret elmélyülésének is megvan a belső ellentmondása.
A delphoi jósda felirata
Ha művelt körökben szóba kerül az önismeret fogalma, önmagunk megismerésének a folyamata, akkor a különböző lélektani nézetek és tanítások (mint például a freudizmus, a behaviorizmus vagy a kognitív pszichológia) kitárgyalása előtt illik az antik korokba visszanyúlva megemlíteni, hogy Apolló görög isten szentélyének, a delphoi jósdának ez volt a nevezetes felirata: ISMERD MEG ÖNMAGAD.
A felszólítás és a görög mitológiára való hivatkozás kétségtelenül tökéletes felütése lehet a témának, a kérdés inkább az, hogy a szép szlogen mögé sikerül-e tartalmat tennünk, az önismeretről való elmélkedés túlmegy-e a közhelyeken, túlmegy-e a vulgárpszichológián, avagy kimerül annak hangsúlyozásában, hogy – például a lelki problémák orvoslásában – mekkora nagy jelentősége van az önismeretnek (voltaképp ilyen általánosságokat érintettünk mi is cikkünk első részében).
Ám akár magas szakmai nívón, akár a lapos közhelyek szintjén folyik a téma kifejtése, egyvalami fölött szinte bizonyosan elsiklik az, aki a közismert feliratra hivatkozva kezdte eszmefuttatását. Ez pedig ennek a nevezetes feliratnak a harmadik mondata. Amely így hangzik: LÉGY URA LELKEDNEK.
Ezt a felszólítást nehezen lehet másként értelmezni, mint úgy, hogy önmagunk megismerésére azért van szükségünk, hogy uralkodjunk a lelkünk felett. Ez viszont így már nem annyira tetszetős. Sőt.
Azon persze lehet vitatkozni – tesszük is ezredévek óta -, hogy mi a lélek, személyiségünknek melyik része (illetve hogy az ókori görögök mit értettek alatta). Ám talán abban nem tévedünk, hogy ebben a szövegösszefüggésben az önmagát megismerő ember lelke valamilyen elnyomandó, elfojtandó, megzabolázandó dolognak tűnik, amit uralnunk kell, amit féken kell tartanunk. Ám ha ez igaz, már ott is vagyunk az elfojtásnál, a védekezési-elhárítási mechanizmusnál, aminek a funkciója éppen az, hogy megakadályozza azoknak a mozzanatoknak a felismerését, melyek fenyegetik az önértékelésünket és ezért szorongáshoz, stresszhez vezethetnek.
Itt mintha valami feje tetejére lenne állítva.
Az önmegismerés csapdájával állunk szemben, ugyanis az elfojtás alapvetően akaratlan (tudat alatti) folyamat, és önismeretre – mondjuk egy önismereti terápia keretében – pedig éppen azért van szükség, hogy feltárjuk, kiszabadítsuk a fojtásból azt, amivel szembesülnünk kell, amit meg kell tanulnunk kezelni, amivel harmonikusan együtt kell élnünk. De nem úgy ám, hogy uralkodunk felette: hiszen ez újabb elnyomást, elfojtást jelentene.
Az nem jó megoldás, hanem kelepce, ha valami ismeretlent csak azért ismerünk meg, hogy aztán egy sötét pincébe zárjuk. Ebből csak újabb szorongás, frusztráció, belső konfliktus származhat, hiszen a lélekkel megáldott önmagunknak a megismerése egyben meg is változtatja ezt a bizonyos önmagunkat, és aki egyszer már elkezdte automatikus gondolatainak a tudatosítását, az utána már nem tud visszamenni nem-tudatosba.
Ha egy mai pszichoterapeuta beleszólhatna, mi vésessék kőbe az ógörögöknél, talán ezt kérné:
ISMERD MEG ÖNMAGAD. ÉLJ EGYÜTT A LELKEDDEL HARMÓNIÁBAN.