Szemben a halálfélelemmel

halálfélelem - pánikbetegségA pánikbetegek gyakran számolnak be halálfélelmükről. Ezt az érzésüket általában fizikai tünetek váltják ki: szapora szívverés, légszomj, szédülés. Ehhez kapcsolódnak a pszichés tünetek, például a pánikroham egy pontján az érintettnek gyakran olyan érzése támad, mintha kívül kerülne a saját testén.

Nem csoda, hogy ezek az együttes érzékelések halálfélelemmel töltik el a beteget, hiszen mindaz megtalálható bennük, amit laikusként a halál előtti pillanatokról gondolunk: a heves szívdobogás az infarktust, a légszomj a megfulladást, a szédülés az eszméletvesztést vetíti előre, a testünkből való kilépés képzete pedig már mintha a lélek távozását előlegezné meg.

Mindezek persze abban a pillanatban nem tudatosulnak bennünk ilyen kereken, ám a „tévedhetetlen” és egyben fékezhetetlennek látszó ösztönök éppen ezek miatt az érzések miatt járatják csúcsra a halálpánikot. Az átélés intenzitása és megrázó ereje gyakorlatilag független attól, valóban leselkedik-e ránk halálos veszedelem,  az ilyenkor elszabaduló ösztöneinknek parancsolni úgyszólván lehetetlen. Ám az érzelmek túlzott felkorbácsolódását enyhíthetjük azzal, ha néhány dologgal tisztába jövünk.

Először is azzal, hogy amit átélünk, azok nem a haldoklás percei, csupán egy kiterjedt, erős, de múló pánikroham – ha ezzel tisztában vagyunk és előre felkészülünk lehetséges bekövetkezésére, akkor a kritikus pillanatban könnyebben vészelhetjük át a válságot.

Segíthet az is, ha valamilyen módon sikerül megszelídítenünk a halált.

Az teljesen természetes érzés, ha féltjük az életünket és rettegünk az elmúlás gondolatától. Lehetséges azonban ennek a kérdésnek a szokásos gondolkodáson túlmutató, attól eltérő értelmezése is. Ha például megbarátkozunk azzal a gondolattal, hogy a halál nem az élet ellentéte, hanem része földi pályafutásukat, mi több: éppen halálunk felől nézve nyer értelmet az életünk, éppen a végponttól visszaindulva lehet nyomára bukkanni annak, a velünk megtörtént dolgok között mi volt az összefüggés, mi volt cselekedeteink közül helyes és helytelen, melyik döntésünk vitt előre és melyik vetett vissza… – nos, ha az előbb-utóbb mindenkit elérő halálban nem a sors kíméletlen csapását, és nem csak a végzetes tragédiát látjuk, hanem egy méltó élet méltó lezárását, akkor talán juthatunk arra a gondolatra, hogy maga a halál nem is annyira rettenetes, nem kívülről ránk mért csapás, hanem életünk természetes folyománya. Ráadésul: akár félünk tőle, akár nem: előbb-utóbb bekövetkezik, miért pazarolnánk rettegésre az energiánkat.

Meg hát talán nem az a dolgunk az életben, hogy féljünk a haláltól, hanem hogy mindent megtegyünk azért, minél később következzen be elkerülhetetlen találkozásunk. Kerüljük a káros szenvedélyeket, legyünk aktívak, ha éhesek vagyunk, lakjunk jól, ha fáradtak vagyunk, aludjunk egy nagyot, ha nehézséggel kerülünk szembe, küzdjük le. Ha pedig betegek vagyunk – gyógyuljunk meg!

Még az is lehet, ha így élünk, akkor nem nekünk van félnivalónk. Féljen az, amivel szemben állunk.


Ajánlott olvasmány:  A pánikbetegség tünetei

Szubjektív félelem – objektív valóság

A valóság átélése és az átélés valósága

Lehetséges, hogy a veszélyhelyzet objektíve nem létezik, ám az egyén számára a szubjektív félelem átélése teljesen valóságos.

Irracionális félelmekA létező világ dolgait nem közvetlenül éljük át, hanem egyéni érzékeléseink és tapasztalataink közvetítésével. Amiről tudunk, azt mi látjuk, mi halljuk, tapintjuk, szagoljuk, mi olvastunk róla, nekünk tanították, mi gondolunk rá, bennünk vált ki érzelmeket.

A tőlünk független, objektív valóság létezése és saját érzéseink, belső átéléseink között gyakran mutatkozik ellentmondás. Bármennyire is racionális a gondolkodásunk, a valóságot csak saját személyünkön keresztül érzékeljük, és ebbe az érzékelésbe belejátszanak egyéni élményeink, korábban szerzett tapasztalataink, belejátszik iskolázottságunk, neveltetésünk, kulturális hátterünk, az életünk során kialakult eszmei és erkölcsi beállítódásunk.

Ennél is erősebben befolyásolja valóságérzékelésünket érzelem- és ösztönvilágunk. Az érzelmeinket bizonyos fokig kontrollálhatjuk, ám az ösztöneink szinte irányíthatatlanok, befolyásolni nem, legfeljebb elfojtani tudjuk őket. Ilyenkor azt mondjuk, hogy uralkodunk magunkon, nem azt tesszük, amit ösztöneink súgnak, hanem azt, amit racionális gondolkodásunk diktál. Viselkedésünkben, magatartásunkban akkor áll be zavar, amikor erre az „uralkodásra” képtelenné válunk, mert érzelmeink és ösztöneink, belső késztetéseink erősebbek annál, semhogy józan gondolkodással túlléphetnénk rajtuk. Ilyen viselkedészavar jelentkezik a pánikbetegeknél akkor, amikor indokolatlannak tűnő, legyűrhetetlen félelmeikkel küzdenek.

Közelítsünk hozzájuk megértéssel, empátiával. Legyünk tisztában azzal, hogy bár a veszélyhelyzet objektíve nem létezik, ám az egyén számára a szubjektív félelem átélése teljesen valóságos és semmivel sem kevésbé megrázó, mint ha valóban halálos veszély fenyegetné.

Irracionális félelmeink kezelése

A pánikbetegség egyik jellemzője az, hogy

  • egyfelől a beteg tisztában van félelmeinek irracionális voltával,
  • másfelől ezeket a félelmeket racionális gondolkodásával mégsem tudja leküzdeni.

Az objektív valóság és a szubjektív érzület ellentmondásba kerül, hiába mondja a pontos valóságismeretre támaszkodó józan gondolat, hogy valószínűleg nem lesz semmi baj, ez a nyugtatgatás nem használ, a szubjektív érzékelés erősebb, a szorongás rettegéssé fokozódik, az ember pedig úgy érzi, tehetetlen a halálfélelemmel szemben.

És mintha ez nem volna elég, a pánikbeteg még szégyelli is magát, hogy a valóságtól elszakadtak képzetei és olyan „buta” gondolatok miatt retteg, amelyekért mások kinevethetik. Sokszor alig beszél kényszeres helyzetéről. Nem is könnyű beszélni róla, hiszen az irracionális félelmek súlyosságát nehezen értik meg azok, akik nem éltek át ilyesmit.

Miért van ez a tehetetlenség a pánikrohammal szemben? Miért nem elég, ha az ember tudja, hogy a félelmeinek nincs értelme?Olvasd tovább

Ki vagyok én?

avagy az önazonosság csapdája

„…miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz?” (Babits Mihály: A gólyakalifa)

Önazonosság – öntudat – személyiség

Bár a fenti kérdéseket egy olyan regényből idéztük, amely az írói fantázia szülötte, és amelyben a kettős személyiség izgalmas irodalmi (nem pedig tudományos) bemutatását találjuk, ám maga a kérdésfelvetés mégis életszerű. Kit ne foglalkoztatott volna saját énjének bizonyos megmagyarázhatatlansága? A ki vagyok én? után bizony feltehető számos olyan kérdés, amelyekre talán hiába keressük a választ – regényben, szakcikkben, önmagunkban. (Erre lentebb még visszatérünk.)

A gólyakalifa paradoxona

A gólyakalifaBabits Mihály idézett első regénye egyfelől mélylélektani fogantatású, másfelől kalandos-izgalmas detektívregény, a teljes személyiséghasadás és személyiség-megkettőzés modern lélektani földolgozása. A cím – A gólyakalifa – az Ezeregyéjszaka egyik meséjére utal, az ebben szereplő kalifa hol emberalakban, hol gólyaformában él, az átmenetet pedig egy kulcsszó kimondásával tudja megvalósítani. Babitsnál nincs ilyen varázsszó, amikor a mintagyerek úri fiú elalszik, akkor ébred fel az alantas munkát végző asztalosinas – és viszont. Az elkényeztetett ficsúr és a megaláztatásokat elszenvedő inas egyazon személy két énjeként jelenik meg a regényben, egyszersmind két társadalmi osztály ellentétét is bemutatva. Ugyanakkor a két szereplő mintegy egymást álmodja, és nem lehetünk teljesen biztosak abban, ki kinek az alteregója. A konfliktusok egyre élesednek, végül az úrfi megöli rosszabbik énjét – mégis őt találják halva, homlokán lőtt sebbel. A gyilkos fegyver viszont soha nem kerül elő.

A regénynek ez paradoxona a maga kiélezett formájában mutat rá személyiségünk belső ellentmondásaira, arra, hogy önazonosság-tudatunk bizony könnyen meginoghat. De mi is az önazonosság?

Identitás – én-azonosság, öntudat

Az önmagunkkal való azonosság voltaképp egy belső, tudatosul önmeghatározás. Idegen szóval ez az identitás. Külsődlegesen az identitásunk szerepekben, magatartásformákban, értékrendszerhez való kapcsolódásunkban mutatkozik meg. Az önazonosság-tudatunk a személyiségfejlődés és a szocializáció eredménye, és a neveltetés, a családi, közösségi, társadalmi kölcsönhatások, élmények, benyomások hatására formálódik.

Az identitás emberi mivoltunk talán legnagyobb értéke. Értelmes, gondolkodó lényként öntudattal rendelkezünk és ezáltal azonosítjuk magunkat. Ez az érték nemcsak azért becses számunkra, mert lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük magunkat mind a fizikai természettől, mind az élőlények világától, hanem azért is, mert az öntudattal ugyancsak rendelkező embertársaink közt is megtalálhatjuk a helyünket. A családban, a baráti társaságban, a munkahelyi közösségben, sőt, a társadalom egészében betöltött szerepünk szoros összefüggésben áll azzal, hogy mi kinek tartjuk magunkat – és hogy kinek tartanak a többiek. Az emberi közösségben élve öntudatunk teszi lehetővé nemcsak azt, hogy kontrolláljuk cselekedeteinket és tudatos életet éljünk, hanem azt is, hogy másokkal együtt élni képesek legyünk – igazodva az ő személyiségükhöz, az ő tudatos cselekedeteikhez – identitásuk megnyilvánulásaihoz.

Harmóniában önmagunkkal

Az egyén számára a társadalomba való beilleszkedés képességénél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy önmagával kibékülve, saját identitásával harmóniában tudjon élni. Ennek alapja pedig nemcsak az önismeret, hanem az önbecsülés is – és ha értéknek nevezzük az öntudat egészét, akkor egyenesen áldásnak kell tekintenünk az önbecsülés képességét. Persze nem túltengő egóra, nem önzésre és nem alap nélküli túlzott önbizalomra gondolunk ennek hangsúlyozásakor, hanem arra, hogy a helyét a világban megtaláló emberben tudatosul: méltó vagyok, érdemes vagyok arra a szerepre, amit a családban, baráti közösségben, munkahelyen betöltök.

Ez így nagyon rendben is lenne. Csakhogy az emberi természet igen összetett, és

  • míg gondolkodásunkra a tudatosság jellemző,
  • addig érzelemvilágunk sokkal inkább az ösztönökre épül

– ez utóbbiakat kontrollálni kevéssé vagyunk képesek. Így aztán a szép kerek öntudatunkat saját ösztön- és érzelemvilágunkból érik „a legszörnyűbb támadások”. Például oly módon, hogy egyszer csak arra kényszerítenek, feltegyük magunknak ne csupán a Ki vagyok én? kérdést, hanem ennél egy sokkal kínosabbat – és itt csatolunk vissza a Babits-regényhez:

Miért éppen én vagyok én?

Miért éppen magammal vagyok azonos és nem valaki mással? Pontosabban: az én-tudatom miért éppen azt a személyiséget jelöli meg önmagaként, aki én vagyok? Az egyetlenegy ÉN éppen én vagyok, míg az összes többi ÉN nyilvánvalóan nem-én. Vajon én és az én-tudatom mindig is egyek voltak és maradnak, vagy csak éppen most fonódtak össze olyannyira, hogy alig is tudom őket külön kezelni. Merthogy a kettő nem azonos.

  • Egyrészt vagyok én,
  • és másrészt van az, aki engem én-ként definiál.

Én azt mondom: én én vagyok. Az én-tudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én. Ez még hagyján. De mi lesz, ha egyszer azt mondja: te nem vagy én!

Személyiségzavar vagy viselkedészavar?

Mielőtt megnyugtatnánk magunkat azzal, hogy mindez csak puszta spekuláció, józan gondolkodású ember nem tépelődik ilyesmin és eszébe sincs önmagát és én-tudatát kettéválasztani, pláne szembeállítani, jussanak eszünkbe az enyhébb vagy súlyosabb identitásválsággal, viselkedészavarokkal küszködők, akik nem ritkán úgy tűnnek fel, mintha nem lennének önmagukkal teljesen azonosak. Ugyan mire véljük, ha teljesen normális barátunk képtelen lemenni az aluljáróba vagy unszolásunk ellenére sem sétál át velünk a hídon? Ez ugyanaz a más helyzetekben bátornak mutatkozó ember, vagy ilyenkor valaki más lakozik benne?

Aztán ott vannak a komolyabb esetek, a személyiség funkciózavarai, a mániás depresszió, klinikailag kimutatható szkizofrénia és annak különböző válfajai. A sor végén pedig ott fenyeget a tényleges tudathasadás, a disszociatív önazonosság-zavar – és a személyiség teljes szétesése.

Vagyis: ha egyfelől áldás, hogy fejlett öntudattal rendelkezünk, akkor ez másfelől átok, hiszen magában rejti az önazonosság csapdáját: ijesztő képességünket arra, hogy az önmagunkkal való azonosságot megkérdőjelezzük – vagy akár felmondjuk.

Szakember feladata eldönteni, hogy egy szokatlan, külső szemlélő számára abnormálisnak tűnő viselkedésmód mögött személyiségzavar, idegrendszeri károsodás, netán valamilyen szintű elmebetegség áll-e – avagy csupán rossz válaszreagálások rögzültek az érintett gondolkodásában. A szorongásos és fóbiás betegségek általában ilyenek, így nem igényelnek klinikai beavatkozást és gyógyszeres kezelést, eredményesen gyógyíthatók viselkedésterápiával.

A pánikbetegség vagy agorafóbia az emberi agy működésének a sajátosságai miatt egy rossz tanulási folyamat során alakul ki és válik a személyiség részéve. Ahogyan azonban részéve válhat a beteg identitásának, ugyanúgy ki is iktatható onnan egy ellenkező előjelű tanulási folyamattal.

Ha A gólyakalifát már olvastad :), ismerkedj meg a kognitív viselkedésterápia módszerével.

Pánikbetegség gyógyítása viselkedésterápiával

Távoktató program: Gyógyulás – Öngyógyítás

avagy miben segít a CBT, a kognitív viselkedésterápia

Ha szóba kerül a pánikbetegség gyógyítása, a páciensek részéről gyakran elhangzó kérdésre, hogy túlléphetnek-e valaha is problémáikon, egyértelmű a válasz. Igen, a pánikbetegségből teljesen meg lehet gyógyulni. A halálfélelem, amit a pánikbeteg érez, egyfajta tanulási folyamattal jön létre – és tanulással meg is szüntethető.

A probléma leginkább abban áll, hogy a betegség kialakulása sokkal könnyebben lezajlik, mint a gyógyulás. Már egy-két pánikroham is elég ahhoz, hogy az emberben kialakuljon a beidegződés, és a későbbiekben elkerülje a kiváltó helyzeteket. A rosszulléttől való félelem aztán átterjed más helyzetekre, és a pánikbeteg élete egyre inkább beszűkül.

Mindez nem tudatosan történik. Senki nem mondja azt magának, hogy „Volt egy nagyon rossz élményem a buszon, most szépen megtanulom, hogy ezentúl minden tömegközlekedéstől félni fogok”. Ez a fajta tanulás észrevétlenül zajlik és a hatása gyorsan kialakul. Meggyógyulni viszont csak tudatos erőfeszítéssel lehet, ami mindig nehezebb és lassúbb folyamat. Ebben szeretnénk segíteni.

Olvasd tovább

Híres pánikbetegek II. – Csala Zsuzsa

Komédia és pánikbetegség

Csala Zsuzsa 81 évesen szerződött le a nagy égi teátrumhoz… „A huszadik század legnagyobb magyar komikája, akinek neve egyet jelent a mosollyal” – így beszélt róla egy kollégája a színésznő temetésén 2014 márciusában. Negyven évig volt a Vidám Színpad tagja, minden szerepében nevetett és nevettetett, Jászai Mari-díjas érdemes művész volt… És pánikbeteg, depressziós és alkoholista.

Naiv, de kézenfekvő kérdés: hogyan fér meg egy emberben a végtelen derű és a teljes életuntság, hogyan retteghet a színpadra lépéstől az, akinek az élete a színház?

A fiatak Csala ZsuzsaA színésznőt jól ismerő kolléga, Csonka András így ír erről a kettősségről:

„Évek alatt egyetlen családtagját nem láttam a színházban, a férjét, a testvéreit, senkit. Ezt akkor furcsállottam is, hiszen az ember a hozzátartozói előtt is büszke szeret lenni arra, amit alkot. Zsuzsa egész életét a színháznak adta. Szerintem itt érezte igazán otthon magát és nem a házában. (…) Évekig pánikbetegség kínozta, alig mert a színpadra kimenni, az mégsem jutott soha eszébe, hogy abbahagyja a pályát.”

A színésznő betegsége az 1970-es évek végén kezdődött. Pszichiátrián is kezelték, de csak nyugtatókat írtak fel neki, amitől még inkább bizonytalannak és tompának érezte magát. Mivel diagnosztizálni nem tudták, segítséget se kapott a tünetek leküzdéséhez.
2011-ben beszélt először nyilvánosan a pánikbetegségéről:Olvasd tovább

Pánikroham az Utas és holdvilágban

utas és holdvilág hangoskönyvNemrégiben hangoskönyv formájában is megjelent Szerb Antal ragyogó regénye, az Utas és holdvilág. A szöveg Kulka János szuggesztív interpretációjában elevenedik meg, és ha a mű kicsit már elhomályosult volna emlékezetünkben, újraélhetjük a lebilincselő cselekményt, és újra kirajzolódhat előttünk a történések bölcseleti és lélektani háttere.

Ez a regény alaposan körbejárja például a halál filozófiai fogalmát, helyenként mintha az egzisztencialista felfogás irodalmi igazolásának tűnne a saját halál értelmezésében. A halál nem azért saját, mert egyedi, hanem azért, mert a saját világban-létünk része, azaz individuális létezésünkhöz tartozik. A halál Szerb Antalnál olyan vég, amely születésünktől fogva van és hat ránk Ennél is izgalmasabb a halálnak mint szexuális beteljesülésnek a bemutatása; az etruszkok vallására visszavezetett erotikus halál mint valami visszaszületés jelenik meg.

Ugyancsak figyelemre méltó a regényben megmutatkozó lélektani háttér. Szerb Antal idejében a freudista pszichológiai irányzat páratlanul népszerű volt, és ez jól tükröződik például a főhős vívódásainak leírásában: mintha Mihály permanens párbeszédben állna egyrészt tudatalattijával, másrészt felettes énjével.

A pánikbetegséget azonban a regény keletkezésekor (1937) még nem ismerték, ugyanakkor a pánikroham első szakmai leírását a modern pszichológia Freudnak egy társszerzővel közösen publikált alapművének a megjelenésétől eredezteti, hozzátéve, hogy akkoriban ez a pszichés viselkedészavar még hisztéria néven volt ismert. Valójában azonban a forrásmű megállapításai mai felfogásunk szerint tévesek, Sigmund Freud ugyanis az 1896-ban megjelent, Tanulmányok a hisztériáról kötetében egy temporális epilepsziában szenvedő lány tüneteit minősítette – tévesen! – szorongásos pánikrohamoknak. Freud érdemei elévülhetetlenek, de a félelmi pánik tényleges felfedezése az 1950-es években történt és Donald Klein nevéhez főződik. Szerb Antal (1901 – 1945) ezt semmiképpen nem ismerhette, regényében mégis elég pontosan leír egy pánikroham-szerű jelenetet.

A hosszabb idézet előtt annyit árulunk el, hogy a regény főhőse olaszországi nászúton van és egy rég nem látott osztálytárs váratlan felbukkanása készteti arra, felidézze ifjúságát. Feleségének kezd mesélni furcsa fiatalkori viselkedéséről, érzékzavarairól, téves valóságérzékeléséről, félelmeiről, ezek közül is a legszörnyűbbről, az örvényről.Olvasd tovább

Híres pánikbetegek – I. rész: Kim Basinger

Kim Basinger pánikbetegsége és gyógyulása

Híres pánikbetegek: Kim Basinger
Kim Basinger

Mindig megnyugtató tudni, hogy kisebb-nagyobb problémáinkkal, furcsaságainkkal, akár „dilijeinkkel” nem vagyunk egyedül. Különösen igaz ez pánikbetegségben, ahol az ember sokszor el van vágva a társasági élettől, és időnként a család vagy a barátok sem értik, hogy mi is történik vele.

Az pedig külön öröm (meg egy kis káröröm), ha sikeres és híres emberek is ugyanabban szenvednek, mint mi. Ha pedig meg is gyógyulnak belőle, akkor kézzel fogható példáját adják annak, hogy számunkra sem veszett el a remény.

Ilyen gyógyult pánikbetegről szól az alábbi poszt.

Kim Basinger félénk és magányos gyerek volt. Családjából az apját emeli ki, aki szigorú elvárásaival nem könnyítette meg a kis Kim életét: „Soha nem volt velem elégedett, soha nem dicsért. Gyakran hozzám se szólt, és egy gyerek a csöndbe a legrosszabb dolgokat tudja beleképzelni.”

A fiatal Kim BasingerTizenhat évesen szépségversenyt nyert, majd hamarosan már egy New York-i modellügynökség szerződtette napi 1000 dollárért. Gondolhatnánk, hogy mindez meghozta az önbizalmát, ezzel szemben így beszél erről a korszakról: „Nagyon nehéz volt egyik fellépésről a másikra mennem, és folyton azzal foglalkoznom, hogy hogy nézek ki. Utáltam, úgy éreztem, hogy megfulladok.” Bár ekkor már címlapokon szerepelt, annyira elégedetlen volt magával, hogy még a fellépések előtt sem tudott tükörbe nézni.

Hollywoodba költözött, és TV-sorozatokban kezdett szerepelni, de a külsejével és a társasági élettel itt sem tudott megbarátkozni: „Szenvedtem attól, ha az emberek néztek, ezért több számmal nagyobb ruhákat hordtam. Munka után hazamentem és zongoráztam, vagy zokogtam és sikoltoztam, hogy a feszültséget levezessem. Így kezdődött az agorafóbia.”Olvasd tovább

Az önismeret csapdája

Ismert meg önmagad!

önismeretÖnmagunk megismerése nem természettől való adottságunk. Vidáman élhetjük az életünket anélkül, hogy belső világunkat azon mélységében meg kellene ismernünk: mindennapjaink gond nélkül zajlanak, jól reagálunk a külső hatásokra, nincs szükségünk önelemzésre.

Gond akkor adódik, ha például  konfliktushelyzetbe kerülünk és indulatunk elragad: ilyenkor könnyen teszünk vagy mondunk olyasmit, amin magunk is csodálkozunk. Máskor váratlan érzelmek törnek ránk, különös vágyak kerítenek hatalmukba. Megint máskor indokolatlanul megbántjuk azt, akit a legjobban szeretünk, vagy hátat fordítunk egy lehetőségnek, holott előtte élni szerettünk volna vele.

De hát ez nem én vagyok, én nem is ezt akartam… – esünk kétségbe. És ezek még a bensőnk ellentmondásaiból fakadó enyhébb konfliktusok… A súlyosabbak (dühkitörés, hisztérikus zokogás, indokolatlan szorongás, fóbiás félelmek, menekülési vágy, pánikhangulat, depresszió…) sokkal nehezebben kezelhetőek, ha nem ismerjük meg a belső okokat, lelkünk, pszichénk sajátosságait.

Egy feltáró jellegű önismereti folyamatban – akár pszichológus segítségével, akár önállóan – alaposabban megismerhetjük személyiségünk rejtettebb tulajdonságait, belső énünk szándékait, titkolt-szégyellt érzelmeinket, ismeretlen eredetű gondolatainkat és ezek kapcsolatát. Személyiségünk megismerése, az önismeret elengedhetetlen része nemcsak saját magunk mélyebb megértésének, hanem annak is, hogy családunkban harmonikusan éljünk, munkahelyünkön örömmel dolgozzunk – jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Ugyanakkor az önismeret elmélyülésének is megvan a belső ellentmondása.

A delphoi jósda felirata

püthia
Püthia, a delphoi jósnő. Sir John Collier (1850- 1934) angol festő munkája

Ha művelt körökben szóba kerül az önismeret fogalma, önmagunk megismerésének a folyamata, akkor a különböző lélektani nézetek és tanítások (mint például a freudizmus, a behaviorizmus vagy a kognitív pszichológia) kitárgyalása előtt illik az antik korokba visszanyúlva megemlíteni, hogy Apolló görög isten szentélyének, a delphoi jósdának ez volt a nevezetes felirata: ISMERD MEG ÖNMAGAD.

A felszólítás és a görög mitológiára való hivatkozás kétségtelenül tökéletes felütése lehet a témának, a kérdés inkább az, hogy a szép szlogen mögé sikerül-e tartalmat tennünk, az önismeretről való elmélkedés túlmegy-e a közhelyeken, túlmegy-e a vulgárpszichológián, avagy kimerül annak hangsúlyozásában, hogy – például a lelki problémák orvoslásában – mekkora nagy jelentősége van az önismeretnek (voltaképp ilyen általánosságokat érintettünk mi is cikkünk első részében).

Ám akár magas szakmai nívón, akár a lapos közhelyek szintjén folyik a téma kifejtése, egyvalami fölött szinte bizonyosan elsiklik az, aki a közismert feliratra hivatkozva kezdte eszmefuttatását. Ez pedig ennek a nevezetes feliratnak a harmadik mondata. Amely így hangzik: LÉGY URA LELKEDNEK.

Olvasd tovább

Gyógyulás a pánikbetegségből

A változástól való félelem

gyógyulás - pánikbetegségA szorongásos és fóbiás betegségek testi és pszichés tüneteit ismerve szinte fölösleges feltenni a kérdést: vajon ki ne akarna meggyógyulni egy olyan gyötrelmes állapotból, mint amilyen a pánikbetegség vagy krónikus következménye, az agorafóbia? Látszólag egyszerű a válasz: természetesen mindenki jól akar lenni, egészségesen, szabadon menni, ahova csak tetszik, felszabadultan sétálni az őszi erdőben anélkül, hogy minden fa mögött leselkedő veszélyt gyanítanánk. Élni a mindennapi életünket, örömet lelni a munkánkban, élvezni a családi együttléteket – és soha nem érezni többet azt a borzalmas szívdobogást, szédülést, légszomjat, a fel-feltörő halálfélelmet, a világ bizonytalanná és az élet elviselhetetlenné válását…

Ennek ellenére

a gyógyulás egyik akadálya magától a gyógyulástól való félelem.

Illetve nem is annyira a gyógyulástól, hanem a változástól.

Nem megoldás az elkerülés és hárítás

Írtunk már arról, hogy a pánikbeteg vagy agorafóbiás ember sok-sok munkával kialakít olyan rutinokat, amikkel megpróbálja elkerülni a pánikrohamokat. Nem megy be a nagyobb boltokba, Budáról nem megy át Pestre, Pestről nem megy Budára, lift helyett lépcsőzik, busz helyett gyalogol, és eszébe sem jut a szomszéd városban munkát keresni, hiszen úgyse tudna odajutni. Előfordulhat, hogy pszichológushoz is azért nem fordul, mert a rendelő felkeresése leküzdhetetlen akadályokba ütközik…

Ezek az elkerülő és hárító eljárások aztán szokásokká válnak az évek során. Fojtogató szokásokká, az igaz, de mégis ismerős, biztonságot adó beidegződésekké. A viselkedésterápiás oktatás mindezek felrúgását jelenti, és ez akkor is ijesztő lehet, ha maga a pánikbetegség amúgy rengeteg szenvedéssel jár. Az eredmény: a pánikbeteg halogatja a terápia megkezdését, vagy az első egy-két óra után kimarad. Az oktató pedig nem tud mit tenni, hiszen a változás iránti elhatározás belülről kell, hogy fakadjon, azt nem lehet győzködéssel kiváltani. Érdekessé lehet tenni a terápiát, változatossá, vidámmá is akár, de fenntartani nem lehet a páciens helyett.

Mit tehetünk mégis akkor, ha a változástól való félelmet tapasztaljuk? Mi azt tartjuk hatásosnak, ha erről is tudunk nyíltan beszélgetni. Erre az online terápiacsoportokban vagy egyéni foglalkozások során kerülhet sor.

Először is érdemes tudatosítani: nem szégyen a gyógyulástól való félelem. Sőt, természetes dolog, hiszen a pánikbetegségből való gyógyulás teljes életmódváltással jár együtt. Rengeteg olyan dolog, ami addig nem volt lehetséges, elérhetővé válik, és ez nemcsak lehetőséget jelent, hanem kihívásokat is. Ha eddig nem lehetett elmenni arra az állásinterjúra, hát most lehet, és egy kifogással kevesebb marad… Minden új lehetőségnek egyben ára is van, és az ettől való félelmet azzal tudjuk leginkább kezelni, ha a pánikbeteg maga mondja ki, hogy ez a kettősség valóban létezik.

Az a bátorság, ami a változtatáshoz kell, nem egy jellemvonás, ami egyeseknél megvan, másoknál pedig nincs; hanem folyamatos tudatosítása annak, hogy mitől félünk, és hogy miért érdemes mégis ezzel a félelemmel is szembenézni…

Fontos-e a pánikroham kiváltó oka?

Mi váltja ki a pánikrohamot?

a pánikroham oka
Tudnunk kell-e, mi volt a pánikrohamunk kiváltó oka?

Korábbi írásomban részletesen bemutattam, hogyan működik az emberi agy, miként feszül egymásnak a téves érzékelések miatt irracionálissá váló ösztönvilág és a realitások talaján mozgó racionális gondolkozás, és ez a konfliktus hogyan kedvez a félelmi rohamokkal járó állapot kialakulásának. Ebben a megközelítésben a pánikbetegség oka saját agyunk ellentmondásos működésében keresendő. Magát a pánikrohamot azonban általában külső okok, körülmények hívják elő. De fontos-e tudnunk, hogy mi volt a konkrét ok?

Minden pánikbeteg arról számol be, hogy nagyon változó, hogy mikor mi vált ki pánikrohamot. Az is jellemző, hogy látszólag ugyanaz a helyzet vagy helyszín egyik héten pánikrohamot vált ki, másik héten viszont nem, aztán ismét, aztán csak egy kicsit… És az is meglepő tud lenni, amikor egy nagyon félelmetes helyzet a terapeuta jelenlétében vagy néhány speciális gyakorlat elvégzése után márt semmilyen szorongást nem okoz.

Általánosságban jó tudni, hogyan alakul ki a pánikroham, de az egyes konkrét helyzetekben nem igazán érdemes az okokat keresni.

Az általános ok az, hogy a pánikbeteg nagyon erősen figyel magára, testi működésének a legkisebb rezdülésére is, és minden változást a pánikroham szemszögéből értékel. Például: „Érzem, hogy hirtelen gyorsabban dobog a szívem, biztos rosszul leszek.” Vagy: „Bevettem ezt a gyógyszert, de egy kicsit furcsán érzem magam, ez egy szörnyű mellékhatás lehet, és a mentők fognak elvinni.”

Van tehát egyfelől egy testi érzet (szívdobogás, émelygés), és van másfelől egy hozzá kapcsolódó ijesztő gondolat (rosszullét). A nem-pánikbetegek két dolgot csinálnak másképp: sokkal kevésbé érzékelik a testi változásokat, és ha mégis, akkor sem kapcsolnak hozzá ijesztő gondolatokat.

Ez az általános képlet, amit a gyógyuláshoz jó tudni. Olvasd tovább