A valóság átélése és az átélés valósága
Lehetséges, hogy a veszélyhelyzet objektíve nem létezik, ám az egyén számára a szubjektív félelem átélése teljesen valóságos.
A létező világ dolgait nem közvetlenül éljük át, hanem egyéni érzékeléseink és tapasztalataink közvetítésével. Amiről tudunk, azt mi látjuk, mi halljuk, tapintjuk, szagoljuk, mi olvastunk róla, nekünk tanították, mi gondolunk rá, bennünk vált ki érzelmeket.
A tőlünk független, objektív valóság létezése és saját érzéseink, belső átéléseink között gyakran mutatkozik ellentmondás. Bármennyire is racionális a gondolkodásunk, a valóságot csak saját személyünkön keresztül érzékeljük, és ebbe az érzékelésbe belejátszanak egyéni élményeink, korábban szerzett tapasztalataink, belejátszik iskolázottságunk, neveltetésünk, kulturális hátterünk, az életünk során kialakult eszmei és erkölcsi beállítódásunk.
Ennél is erősebben befolyásolja valóságérzékelésünket érzelem- és ösztönvilágunk. Az érzelmeinket bizonyos fokig kontrollálhatjuk, ám az ösztöneink szinte irányíthatatlanok, befolyásolni nem, legfeljebb elfojtani tudjuk őket. Ilyenkor azt mondjuk, hogy uralkodunk magunkon, nem azt tesszük, amit ösztöneink súgnak, hanem azt, amit racionális gondolkodásunk diktál. Viselkedésünkben, magatartásunkban akkor áll be zavar, amikor erre az „uralkodásra” képtelenné válunk, mert érzelmeink és ösztöneink, belső késztetéseink erősebbek annál, semhogy józan gondolkodással túlléphetnénk rajtuk. Ilyen viselkedészavar jelentkezik a pánikbetegeknél akkor, amikor indokolatlannak tűnő, legyűrhetetlen félelmeikkel küzdenek.
Közelítsünk hozzájuk megértéssel, empátiával. Legyünk tisztában azzal, hogy bár a veszélyhelyzet objektíve nem létezik, ám az egyén számára a szubjektív félelem átélése teljesen valóságos és semmivel sem kevésbé megrázó, mint ha valóban halálos veszély fenyegetné.
Irracionális félelmeink kezelése
A pánikbetegség egyik jellemzője az, hogy
- egyfelől a beteg tisztában van félelmeinek irracionális voltával,
- másfelől ezeket a félelmeket racionális gondolkodásával mégsem tudja leküzdeni.
Az objektív valóság és a szubjektív érzület ellentmondásba kerül, hiába mondja a pontos valóságismeretre támaszkodó józan gondolat, hogy valószínűleg nem lesz semmi baj, ez a nyugtatgatás nem használ, a szubjektív érzékelés erősebb, a szorongás rettegéssé fokozódik, az ember pedig úgy érzi, tehetetlen a halálfélelemmel szemben.
És mintha ez nem volna elég, a pánikbeteg még szégyelli is magát, hogy a valóságtól elszakadtak képzetei és olyan „buta” gondolatok miatt retteg, amelyekért mások kinevethetik. Sokszor alig beszél kényszeres helyzetéről. Nem is könnyű beszélni róla, hiszen az irracionális félelmek súlyosságát nehezen értik meg azok, akik nem éltek át ilyesmit.
Miért van ez a tehetetlenség a pánikrohammal szemben? Miért nem elég, ha az ember tudja, hogy a félelmeinek nincs értelme?Olvasd tovább