Szemben a halálfélelemmel

halálfélelem - pánikbetegségA pánikbetegek gyakran számolnak be halálfélelmükről. Ezt az érzésüket általában fizikai tünetek váltják ki: szapora szívverés, légszomj, szédülés. Ehhez kapcsolódnak a pszichés tünetek, például a pánikroham egy pontján az érintettnek gyakran olyan érzése támad, mintha kívül kerülne a saját testén.

Nem csoda, hogy ezek az együttes érzékelések halálfélelemmel töltik el a beteget, hiszen mindaz megtalálható bennük, amit laikusként a halál előtti pillanatokról gondolunk: a heves szívdobogás az infarktust, a légszomj a megfulladást, a szédülés az eszméletvesztést vetíti előre, a testünkből való kilépés képzete pedig már mintha a lélek távozását előlegezné meg.

Mindezek persze abban a pillanatban nem tudatosulnak bennünk ilyen kereken, ám a „tévedhetetlen” és egyben fékezhetetlennek látszó ösztönök éppen ezek miatt az érzések miatt járatják csúcsra a halálpánikot. Az átélés intenzitása és megrázó ereje gyakorlatilag független attól, valóban leselkedik-e ránk halálos veszedelem,  az ilyenkor elszabaduló ösztöneinknek parancsolni úgyszólván lehetetlen. Ám az érzelmek túlzott felkorbácsolódását enyhíthetjük azzal, ha néhány dologgal tisztába jövünk.

Először is azzal, hogy amit átélünk, azok nem a haldoklás percei, csupán egy kiterjedt, erős, de múló pánikroham – ha ezzel tisztában vagyunk és előre felkészülünk lehetséges bekövetkezésére, akkor a kritikus pillanatban könnyebben vészelhetjük át a válságot.

Segíthet az is, ha valamilyen módon sikerül megszelídítenünk a halált.

Az teljesen természetes érzés, ha féltjük az életünket és rettegünk az elmúlás gondolatától. Lehetséges azonban ennek a kérdésnek a szokásos gondolkodáson túlmutató, attól eltérő értelmezése is. Ha például megbarátkozunk azzal a gondolattal, hogy a halál nem az élet ellentéte, hanem része földi pályafutásukat, mi több: éppen halálunk felől nézve nyer értelmet az életünk, éppen a végponttól visszaindulva lehet nyomára bukkanni annak, a velünk megtörtént dolgok között mi volt az összefüggés, mi volt cselekedeteink közül helyes és helytelen, melyik döntésünk vitt előre és melyik vetett vissza… – nos, ha az előbb-utóbb mindenkit elérő halálban nem a sors kíméletlen csapását, és nem csak a végzetes tragédiát látjuk, hanem egy méltó élet méltó lezárását, akkor talán juthatunk arra a gondolatra, hogy maga a halál nem is annyira rettenetes, nem kívülről ránk mért csapás, hanem életünk természetes folyománya. Ráadésul: akár félünk tőle, akár nem: előbb-utóbb bekövetkezik, miért pazarolnánk rettegésre az energiánkat.

Meg hát talán nem az a dolgunk az életben, hogy féljünk a haláltól, hanem hogy mindent megtegyünk azért, minél később következzen be elkerülhetetlen találkozásunk. Kerüljük a káros szenvedélyeket, legyünk aktívak, ha éhesek vagyunk, lakjunk jól, ha fáradtak vagyunk, aludjunk egy nagyot, ha nehézséggel kerülünk szembe, küzdjük le. Ha pedig betegek vagyunk – gyógyuljunk meg!

Még az is lehet, ha így élünk, akkor nem nekünk van félnivalónk. Féljen az, amivel szemben állunk.


Ajánlott olvasmány:  A pánikbetegség tünetei