Ijesztő gondolatok kényszerében
Sokan keresnek meg minket azzal, hogy ijesztő gondolataik vannak, amiket sehogy nem sikerül elhessegetni. Ezek a gondolatok néha arról szólnak, hogy az illető másokat bánt, vagy saját magát bántja, vagy hogy valami súlyos és undorító betegséget fog elkapni. Előfordul, hogy ezek a gondolatok csak akkor enyhülnek egy kicsit, ha az ember sokszor egymás után megcsinál valamit: például hosszasan fertőtleníti a kezét, vagy többször kimondja ugyanazokat a mondatokat. Van, aki azt érzi, hogy újból és újból ellenőriznie kell, hogy bezárta-e a lakásajtót, vagy lekapcsolta-e a gázsütőt.
Ilyenkor a gond nem azzal van, hogy ezek a cselekvések teljesen hibásak, hiszen van értelme ellenőrizni, hogy bezártuk-e az ajtót, és van értelme a kezünket fertőtleníteni, főleg járvány idején. Az ijesztő gondolatokkal se az a baj, hogy eszünkbe jutnak (kinek nincsenek néha agresszív vagy betegséggel kapcsolatos gondolatai?), hanem hogy ezek olyan zavaróvá válnak, és annyi időt és energiát elvisz az ellenük való védekezés, hogy az már több szenvedést okoz, mint amennyi nyugalmat ad. Ekkor beszélünk kényszerbetegségről.
Kényszerbetegségben az ember úgy érzi, hogy ezeket a zavaró szokásokat képtelenség abbahagyni. Pedig sokan szeretnének megszabadulni a kényszeres gondolatoktól és cselekvésektől, és tudják is, hogy ezek ilyen formában borzasztóan el vannak túlozva és nincs értelmük. Mégis úgy érzik, hogy nem tudják abbahagyni, és emiatt még a szégyenérzet is kínozza őket.
Szorongás, elkerülés, bezárkózás
A kényszeresség gyakori szorongásos zavar. Magyarországon kb. 150 ezer ember szenved erős kényszeres tünetektől. Sajnos ez az élet minden területére kihat: a kényszerességtől szenvedők nehezebben tudnak olyan munkahelyet találni, ahol ezek a rituálék nem zavarják meg a munkát. Sokaknál a párkapcsolatukat is rosszul érinti, mert még egy megértő társat is megvisel az, hogy az általa szeretett ember ilyen cselekvéseket kénytelen végezni.
Egy másik probléma a kényszerességgel, hogy az ember hajlamos elkerülni olyan helyzeteket, amikor úgy érzi, hogy nem tud kellőképp védekezni. Ha például valaki csak hosszas fürdéssel tudja enyhíteni a betegségtől való szorongását, akkor nem szállhat meg olyan helyen, ahol nincs fürdőkád. Lehet, hogy ez még nem annyira zavaró, de az elkerülés sokszor odáig jut, hogy az ember már egyáltalán nem megy oda, ahol úgy gondolja, hogy a számára félelmetes dolog bekövetkezhet. Például nem jár társaságba, elvágja magát a barátaitól, és beszűkíti a saját mozgásterét. Igaz, hogy ekkor kevésbé szorong, de hatalmas árat fizet érte azzal, hogy szinte saját magát zárja karanténba, sokszor akár évekre.
Terápia lépésről lépésre
Szerencsére a kényszerességre létezik gyógymód. Van rá hatásos pszichoterápia, amit pszichológusok dolgoztak ki, és nagyon sok embernél sikeresen bevált. Ezt úgy hívják, hogy kognitív viselkedésterápia. Ez a fura név annyit jelent, hogy a kogníciót, azaz a gondolatokat, és a viselkedést egyszerre kezeli a terápia. A gondolatokat és a cselekvéseket is megpróbáljuk a valósághoz közelíteni. Megnézzük például, hogy tényleg megtörténik-e a félelmetes dolog, ha az ember nem végzi el a kényszeres rituálét.
Persze ez nem úgy történik, hogy a pszichológus ráparancsol a páciensre, hogy nem szabad csinálni a kényszercselekvést, és akkor a páciens abbahagyja és minden rendben van, hanem többféle erre kifejlesztett gyakorlattal lassan és fokozatosan jutunk el oda, hogy elviselhető legyen, ha mondjuk csak öt perccel később történik meg a kézfertőtlenítés. Aztán később már az is elviselhető, ha csak tíz perccel később, és így tovább.
A terápia fontos része, hogy az ember lépéséről lépésre visszaszerezze a kontrollt afölött, hogy mikor mit akar csinálni. Emellett alaposan kielemezzük, hogy mennyire igazak a kényszeres gondolatok. Minden emberre jellemző, hogy néha vannak furcsa vagy ijesztő gondolataik. Sokaknak eszükbe juthat mostanában, hogy mennyire biztonságos kimenni a lakásból, vagy milyen veszélyt jelent bármit behozni kintről. A különbség ott van, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk a gondolatnak. Állandóan ezen töprengünk és állandóan félünk, vagy együtt élünk azzal, hogy nem tudunk mindent kontrollálni. Valamilyen szintű félelem minden egészséges emberben megvan: a különbség a kényszerbetegségben az, hogy mennyi figyelmet és energiát szánunk rá. A terápia során azt próbáljuk megváltoztatni, hogy az ilyen gondolatokat csak annyira tartsuk fontosnak, amennyit az valóban érdemel. Nem kell figyelmen kívül hagyni mondjuk a betegséget, de nem is érdemes a maga jelentőségén túl foglalkozni vele.
Összefoglalva: teljesen normális, ha védekezni szeretnénk az ijesztő dolgok ellen. De vannak olyan védekezési formák, amik sokkal több energiát felemésztenek, mint amit az adott dolog érdemel. Ez nem ritka, százezrek szenvednek hasonló tünetektől, és a szenvedést itt szó szerint értem. Ez valóban egy sok kínlódással és lelki fájdalommal járó állapot. De van rá gyógymód, és nem érdemes beletörődni, hogy így kéne leélni az egész életet, kényszerek közé zárva. Bízom benne, hogy segítséget kérnek mindazok, akiket ez érint, mert meg lehet belőle gyógyulni.
Gyakran panaszkodnak arra a pánikbetegek, hogy környezetük nehezen érti meg gondjaikat. Még legközelebbi barátaik, családtagjaik is hajlamosak ostoba fakszninak, bolondériának tartani szokatlan viselkedésüket, „Ne csináld már megint a cirkuszt!”, „Hagyd már abba ezt a hisztit!”, „Ezt most direkt csinálod?” – szólnak értetlenkedve, amikor azt tapasztalják, partnerük nem mer felszállni a buszra, mindenáron a kijárat közelében keres egy teremben ülőhelyet, esetleg nem képes lemenni az aluljáróba – és minél erősebben próbálják erre rávenni, annál inkább ellenáll – aztán csakugyan hisztériás zokogás lesz a vége.
A pánikbetegek gyakran számolnak be halálfélelmükről. Ezt az érzésüket általában fizikai tünetek váltják ki: szapora szívverés, légszomj, szédülés. Ehhez kapcsolódnak a pszichés tünetek, például a pánikroham egy pontján az érintettnek gyakran olyan érzése támad, mintha kívül kerülne a saját testén.
A létező világ dolgait nem közvetlenül éljük át, hanem egyéni érzékeléseink és tapasztalataink közvetítésével. Amiről tudunk, azt mi látjuk, mi halljuk, tapintjuk, szagoljuk, mi olvastunk róla, nekünk tanították, mi gondolunk rá, bennünk vált ki érzelmeket.
Bár a fenti kérdéseket egy olyan regényből idéztük, amely az írói fantázia szülötte, és amelyben a kettős személyiség izgalmas irodalmi (nem pedig tudományos) bemutatását találjuk, ám maga a kérdésfelvetés mégis életszerű. Kit ne foglalkoztatott volna saját énjének bizonyos megmagyarázhatatlansága? A ki vagyok én? után bizony feltehető számos olyan kérdés, amelyekre talán hiába keressük a választ – regényben, szakcikkben, önmagunkban. (Erre lentebb még visszatérünk.)
Babits Mihály idézett első regénye egyfelől mélylélektani fogantatású, másfelől kalandos-izgalmas detektívregény, a teljes személyiséghasadás és személyiség-megkettőzés modern lélektani földolgozása. A cím – A gólyakalifa – az Ezeregyéjszaka egyik meséjére utal, az ebben szereplő kalifa hol emberalakban, hol gólyaformában él, az átmenetet pedig egy kulcsszó kimondásával tudja megvalósítani. Babitsnál nincs ilyen varázsszó, amikor a mintagyerek úri fiú elalszik, akkor ébred fel az alantas munkát végző asztalosinas – és viszont. Az elkényeztetett ficsúr és a megaláztatásokat elszenvedő inas egyazon személy két énjeként jelenik meg a regényben, egyszersmind két társadalmi osztály ellentétét is bemutatva. Ugyanakkor a két szereplő mintegy egymást álmodja, és nem lehetünk teljesen biztosak abban, ki kinek az alteregója. A konfliktusok egyre élesednek, végül az úrfi megöli rosszabbik énjét – mégis őt találják halva, homlokán lőtt sebbel. A gyilkos fegyver viszont soha nem kerül elő.
Ha szóba kerül a pánikbetegség gyógyítása, a páciensek részéről gyakran elhangzó kérdésre, hogy túlléphetnek-e valaha is problémáikon, egyértelmű a válasz. Igen, a pánikbetegségből teljesen meg lehet gyógyulni. A halálfélelem, amit a pánikbeteg érez, egyfajta tanulási folyamattal jön létre – és tanulással meg is szüntethető.
A színésznőt jól ismerő kolléga, Csonka András így ír erről a kettősségről:
Nemrégiben hangoskönyv formájában is megjelent Szerb Antal ragyogó regénye, az Utas és holdvilág. A szöveg Kulka János szuggesztív interpretációjában elevenedik meg, és ha a mű kicsit már elhomályosult volna emlékezetünkben, újraélhetjük a lebilincselő cselekményt, és újra kirajzolódhat előttünk a történések bölcseleti és lélektani háttere.
Tizenhat évesen szépségversenyt nyert, majd hamarosan már egy New York-i modellügynökség szerződtette napi 1000 dollárért. Gondolhatnánk, hogy mindez meghozta az önbizalmát, ezzel szemben így beszél erről a korszakról: „Nagyon nehéz volt egyik fellépésről a másikra mennem, és folyton azzal foglalkoznom, hogy hogy nézek ki. Utáltam, úgy éreztem, hogy megfulladok.” Bár ekkor már címlapokon szerepelt, annyira elégedetlen volt magával, hogy még a fellépések előtt sem tudott tükörbe nézni.