Blog

A pánikbetegség ritka tünetei

Áramütésre emlékeztető szúrás a fejbőrön? Fülzúgás, zsibbadás, kínzó hasmenés, vagy olyan érzés, mintha álmodnál? Ezek mind-mind a pánikbetegség tünetei közé tartoznak, de kevés szó esik róluk. Kétrészes sorozatunkban most a pánikbetegség ritkább tüneteit mutatjuk be.

A pánikroham legismertebb tünetei a hirtelen egekbe szökő pulzus, az erős remegés, a légszomj és a szédülés, amik így együtt ájulásszerű érzést hoznak létre. Csakhogy sok olyan tünete is van a pánikbetegségnek, amikről nem nagyon lehet olvasni. Ha a pánikbeteg ilyesmit tapasztal, akkor könnyen arra gondolhat, hogy ez valami más, súlyos betegség jele. Ez az aggodalom pedig csak növeli a szorongást, és még gyakoribb pánikrohamokhoz vezethet.

Valóságvesztés

A pánikbetegség ritka tünetei
A pánikbetegség ritka tünetei

Az egyik ritka, de nagyon ijesztő tünet a valóságvesztés (szakkifejezéssel: derealizáció). Mintha az ember nem lenne teljesen jelen a világban, fátyol mögül nézné, hogy mi történik körülötte, vagy mintha állandóan egy kicsit részeg lenne. Társulhat hozzá imbolygó szédülés, de anélkül is előfordul. Érthető, ha a pánikbeteg első gondolata ilyenkor, hogy az agyban történt valami nagy baj, hogy ez a megőrülés első jele, és hamarosan minden józan kapcsolatát elveszíti a világgal. Szerencsére ilyenről nincs szó, ez az állapot nem súlyosbodik tovább, viszont sokáig (hónapokig, vagy akár évekig is) fennmaradhat ezen a szinten.

Előfordul állandó derealizáció, ami a nap 24 órájában fennáll, mintha az ember folyamatosan egy álomszerű ködben létezne. Kapcsolódhat hozzá egy másik ijesztő érzés, a deperszonalizáció: ilyenkor úgy érezzük, mintha a testünk nem tartozna teljesen hozzánk, vagy mintha a tükörben nem saját magunkat látnánk, hanem egy idegent.

A tünetek, oka, hogy az idegrendszer annyira kimerül a régóta fennálló, sokszor észrevétlen szorongástól, hogy nem képes 100%-osan működni. Mint amikor fizikai edzést végzünk pár órán keresztül, és a végére úgy kimerülnek az izmaink, hogy csak remegünk és alig tudunk megmozdulni. Az izmok így jelzik, hogy most egy kicsit hagyjuk őket békén, mert pihenni szeretnének. Az idegrendszernek is van ilyen kimerült állapota, és van jelzése, amikkel „szól”, hogy pihenésre van szüksége. Ezek a jelzések pedig az itt leírt tünetek, például a valóságvesztés és a deperszonalizáció.

A szükséges pihenést kognitív viselkedésterápiával és gyógyszeres kezeléssel is lehet biztosítani, de szinte minden esetben hosszú hónapokba telik, mire az idegrendszer annyira kipiheni magát, hogy a tünetek elmúlnak vagy legalább elviselhető szintre csökkennek.

Érzékszervi illúziók

Az idegi fáradtság áll sok más ritka tünet mögött is. Amikor az idegeink „kivannak”, akkor az érzékszervek sem tudnak tökéletesen működni: a hallás, a látás, a bőrérzékelés, de akár a szaglás is megváltozhat, és furcsa, ijesztő tüneteket produkálhat. Volt olyan pánikbetegünk, aki áramütésszerű szúrásokat érzett a fejbőrén. Időnként ez a furcsa érzés mintha belülről, a fej belsejéből jönne, mintha az agyat érné hirtelen áramütés, ami aztán egy másodperc alatt el is múlik.

Van, akinek időnként elmegy a hallása az egyik fülére, és ilyenkor csak csengést hall azzal a füllel. De az is előfordul, hogy mintha elhalkulna a világ, hirtelen sokkal rosszabbul hall az ember egy rövid ideig. Olyan szagokat érezhetünk, amiknek nincs szagforrása, vagy egy korábban kellemes szag hirtelen büdösnek tűnhet.

A leggyakoribb ilyen tünet a látás megváltozása. Sokszor autóvezetés közben jelentkezik, amikor az ember koncentrál az útra, és ettől a fáradt idegek még jobban kimerülnek. Csőlátás lép fel, az előttünk lévő útszakasz sokkal hosszabbnak tűnik, mint a valóságban, az út melletti táj pedig homályosabbá válik, mint normál esetben. Akár hullámozhat is a látvány, amire figyelni próbálunk. Érhető, hogy ilyenkor az ember megijed, és úgy érzi, hogy életveszélyes számára a vezetés.

De ugyanez megtörténhet egy sima séta közben is: furcsán megváltozik az utca látványa, mintha a házak teteje fenyegetően befelé dőlne, a járda pedig hullámozna. Ettől persze az ember megijed, az ijedtség miatt a pupillák még jobban kitágulnak, és a látvány még inkább megváltozik. A megváltozott érzékelés és az emiatt érzett ijedtség tehát újabb és újabb pánikrohamokhoz és állandó szorongáshoz vezet.

Ez már a megőrülés?

Mindez semmiképp nem jelenti azt, hogy a pánikbeteg ne lenne normális, vagy hogy a megőrülés fenyegetné. Nem, ezek normál tünetek az adott körülmények között, tehát amikor egy régebb óta fennálló szorongás idegileg megviselte az embert. Az idegrendszernek ilyenkor pihenésre van szüksége, és ha ez megtörténik, akkor szép lassan ismét normál működési állapotba kerül.

Milyen további ritka tünetei lehetnek a pánikbetegségnek? Ezekről is írunk hamarosan a második részben.

Mit tehetek, ha a családtagom pánikbeteg?

pánikbeteg családtagA pánikbetegség kiszámíthatatlan, ijesztő, és gyakran az élet minden területére kihat. Ezért nemcsak a pánikbeteg embert érinti, hanem a családtagokat és a barátokat is. Ha van olyan szeretett ismerősöd, aki pánikbeteg vagy a szorongás más formájától szenved (generalizált szorongása van, kényszerbeteg, vagy társaságban rosszul van), akkor pontosan tudod, milyen tehetetlennek érzi magát sokszor az ember, amikor segíteni próbál.

De nem szükségszerű, hogy a pánikbetegség terhet jelentsen egy kapcsolatban. Mindannyian küszködünk ilyen-olyan problémákkal, sokszor nagyon komoly terhekkel, amik kevésbé látványosak, mint a szorongás. De jó esetben épp ezek a terhek tanítanak bölcsességre és türelemre, mélyítik el a mások iránti megértést, és segítenek abban, hogy jobb emberré váljunk. Egy-egy ilyen betegség a családi, partneri kapcsolatot is képes elmélyíteni, és olyan közösséget megalapozni, ami nehézségek nélkül talán nem is lenne lehetséges. Ha így tekintünk a pánikbetegségre, akkor tanulhatunk és épülhetünk is belőle, beteg és környezete egyaránt.

Ennek érdekében összegyűjtöttünk néhány hasznos tudnivalót, „kezelési útmutatót” a szorongásos zavarokról*, amivel ez az állapot érthetőbbé, a támogatás pedig hasznosabbá válik.

* pánikbetegség, agorafóbia, szociális fóbia, kényszerbetegség, generalizált szorongás  

Mit kell tudni a szorongásos zavarokról?

1. A szorongás valós dolog, nem kitaláció. A szorongás létező testi-lelki zavar, és nem ugyanaz, mint amikor valaki megijed, lámpalázas, vagy eszébe jut, hogy elkaphat egy betegséget. Szorongásnál olyan fizikai reakció játszódik le a testben, ami bénítólag hat, és amitől az ember képtelen nyugodtan gondolkodni. Sokan azt érzik, hogy azonnal tenniük kell valamit: menekülni vagy valahogy védeni magukat, akár egy irracionális dührohammal. Mások csak azt érzik, hogy nagyon rosszul vannak, mintha bármelyik percben meghalhatnának. Mindezek mögött hormonális változások állnak, amiket nem lehet akaraterővel leállítani, és nem függnek az ember bátorságától, jellemétől, intelligenciájától.

2. A szorongás nem racionális. A szorongás oka alapvetően belül van, nem kívül. Vannak emberek, akiknek az idegrendszere érzékenyebben reagál a környezetre, olyan dolgokra is, amiket mások észre se vesznek. Ez lehet veleszületett tulajdonság, de lehet egy hosszan tartó, stresszes élethelyzet miatti kifáradás is. Sokszor semmi jele nincs a veszélynek, de a túlérzékeny idegek mégis vészjeleket küldenek az agy felé. Ezt többnyire az is tudja, aki a szorongástól szenved. Az eszével tudja, hogy nincs veszély, mégis azt tapasztalja magán, hogy retteg és rosszul van. Ilyenkor fölösleges ráförmedni, hogy szedje össze magát, vagy arról győzködni, hogy nyugodjon meg: ez ugyanannyira hatástalan, mintha egy asztmás rohamban fuldokló embernek azt mondanánk, hogy lélegezzen. Persze, hogy próbál lélegezni, de nem az elhatározásától függ, hogy sikerül-e.

3. A szorongás nem gyengeség. A szorongásos rohamok nem függenek az akaratunktól. Ezzel szemben nagy bátorságot igényel úgy élni, hogy az ember rendszeresen rosszul van, és bármikor jöhet egy komolyabb pánikrohama, amivel szemben tehetetlennek érzi magát. Így dolgozni, így helyt állni sok-sok erőt igényel. Ha a szorongásban szenvedő ember azt tapasztalja, hogy mások gyengének tartják, vagy azt éreztetik vele, hogy ez csak hiszti vagy megjátszás, jogosan érzi ezt mélyen igazságtalannak. Ráadásul ez csak növeli a szorongást, hiszen pontosan tudja ő is, hogy az állapota másokat is korlátoz a teljes szabadságban, és emiatt sokuk állandó szégyenérzettel is küszködik.

Hogyan lehet segíteni?

Olvasd tovább

A kényszerbetegség terápiája

Ijesztő gondolatok kényszerében

kényszerbetegség terápia
A kényszerbetegség gyógyítható kognitív viselkedésterápia segítségével

Sokan keresnek meg minket azzal, hogy ijesztő gondolataik vannak, amiket sehogy nem sikerül elhessegetni. Ezek a gondolatok néha arról szólnak, hogy az illető másokat bánt, vagy saját magát bántja, vagy hogy valami súlyos és undorító betegséget fog elkapni. Előfordul, hogy ezek a gondolatok csak akkor enyhülnek egy kicsit, ha az ember sokszor egymás után megcsinál valamit: például hosszasan fertőtleníti a kezét, vagy többször kimondja ugyanazokat a mondatokat. Van, aki azt érzi, hogy újból és újból ellenőriznie kell, hogy bezárta-e a lakásajtót, vagy lekapcsolta-e a gázsütőt.

Ilyenkor a gond nem azzal van, hogy ezek a cselekvések teljesen hibásak, hiszen van értelme ellenőrizni, hogy bezártuk-e az ajtót, és van értelme a kezünket fertőtleníteni, főleg járvány idején. Az ijesztő gondolatokkal se az a baj, hogy eszünkbe jutnak (kinek nincsenek néha agresszív vagy betegséggel kapcsolatos gondolatai?), hanem hogy ezek olyan zavaróvá válnak, és annyi időt és energiát elvisz az ellenük való védekezés, hogy az már több szenvedést okoz, mint amennyi nyugalmat ad. Ekkor beszélünk kényszerbetegségről.

Kényszerbetegségben az ember úgy érzi, hogy ezeket a zavaró szokásokat képtelenség abbahagyni. Pedig sokan szeretnének megszabadulni a kényszeres gondolatoktól és cselekvésektől, és tudják is, hogy ezek ilyen formában borzasztóan el vannak túlozva és nincs értelmük. Mégis úgy érzik, hogy nem tudják abbahagyni, és emiatt még a szégyenérzet is kínozza őket.

Szorongás, elkerülés, bezárkózás

A kényszeresség gyakori szorongásos zavar. Magyarországon kb. 150 ezer ember szenved erős kényszeres tünetektől. Sajnos ez az élet minden területére kihat: a kényszerességtől szenvedők nehezebben tudnak olyan munkahelyet találni, ahol ezek a rituálék nem zavarják meg a munkát. Sokaknál a párkapcsolatukat is rosszul érinti, mert még egy megértő társat is megvisel az, hogy az általa szeretett ember ilyen cselekvéseket kénytelen végezni.

Egy másik probléma a kényszerességgel, hogy az ember hajlamos elkerülni olyan helyzeteket, amikor úgy érzi, hogy nem tud kellőképp védekezni. Ha például valaki csak hosszas fürdéssel tudja enyhíteni a betegségtől való szorongását, akkor nem szállhat meg olyan helyen, ahol nincs fürdőkád. Lehet, hogy ez még nem annyira zavaró, de az elkerülés sokszor odáig jut, hogy az ember már egyáltalán nem megy oda, ahol úgy gondolja, hogy a számára félelmetes dolog bekövetkezhet. Például nem jár társaságba, elvágja magát a barátaitól, és beszűkíti a saját mozgásterét. Igaz, hogy ekkor kevésbé szorong, de hatalmas árat fizet érte azzal, hogy szinte saját magát zárja karanténba, sokszor akár évekre.

Terápia lépésről lépésre

Szerencsére a kényszerességre létezik gyógymód. Van rá hatásos pszichoterápia, amit pszichológusok dolgoztak ki, és nagyon sok embernél sikeresen bevált. Ezt úgy hívják, hogy kognitív viselkedésterápia. Ez a fura név annyit jelent, hogy a kogníciót, azaz a gondolatokat, és a viselkedést egyszerre kezeli a terápia. A gondolatokat és a cselekvéseket is megpróbáljuk a valósághoz közelíteni. Megnézzük például, hogy tényleg megtörténik-e a félelmetes dolog, ha az ember nem végzi el a kényszeres rituálét.

Persze ez nem úgy történik, hogy a pszichológus ráparancsol a páciensre, hogy nem szabad csinálni a kényszercselekvést, és akkor a páciens abbahagyja és minden rendben van, hanem többféle erre kifejlesztett gyakorlattal lassan és fokozatosan jutunk el oda, hogy elviselhető legyen, ha mondjuk csak öt perccel később történik meg a kézfertőtlenítés. Aztán később már az is elviselhető, ha csak tíz perccel később, és így tovább.

A terápia fontos része, hogy az ember lépéséről lépésre visszaszerezze a kontrollt afölött, hogy mikor mit akar csinálni. Emellett alaposan kielemezzük, hogy mennyire igazak a kényszeres gondolatok. Minden emberre jellemző, hogy néha vannak furcsa vagy ijesztő gondolataik. Sokaknak eszükbe juthat mostanában, hogy mennyire biztonságos kimenni a lakásból, vagy milyen veszélyt jelent bármit behozni kintről. A különbség ott van, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk a gondolatnak. Állandóan ezen töprengünk és állandóan félünk, vagy együtt élünk azzal, hogy nem tudunk mindent kontrollálni. Valamilyen szintű félelem minden egészséges emberben megvan: a különbség a kényszerbetegségben az, hogy mennyi figyelmet és energiát szánunk rá. A terápia során azt próbáljuk megváltoztatni, hogy az ilyen gondolatokat csak annyira tartsuk fontosnak, amennyit az valóban érdemel. Nem kell figyelmen kívül hagyni mondjuk a betegséget, de nem is érdemes a maga jelentőségén túl foglalkozni vele.

Összefoglalva: teljesen normális, ha védekezni szeretnénk az ijesztő dolgok ellen. De vannak olyan védekezési formák, amik sokkal több energiát felemésztenek, mint amit az adott dolog érdemel. Ez nem ritka, százezrek szenvednek hasonló tünetektől, és a szenvedést itt szó szerint értem. Ez valóban egy sok kínlódással és lelki fájdalommal járó állapot. De van rá gyógymód, és nem érdemes beletörődni, hogy így kéne leélni az egész életet, kényszerek közé zárva. Bízom benne, hogy segítséget kérnek mindazok, akiket ez érint, mert meg lehet belőle gyógyulni.

Pánikbetegség koronavírus idején

A járvány mindenkit megvisel, de különösen nehéz azoknak, akik amúgy is gyakran élnek át pánikrohamot, vagy hajlamosak a szorongásra. Adunk 5 tippet, amivel a pánikos rosszulléteket megelőzheted koronavírus idején is.

1. Nézz szembe a veszéllyel

A szorongás alapvetően nem rossz dolog, ha segít abban, hogy alaposan felkészüljünk egy vészhelyzetre. Semmi baj nincs azzal, ha az ember feszültebb, amióta tudni lehet, hogy minket is elér a járvány. Ez érthető és egészséges reakció. Még szorongásos betegek előtt se tagadjuk le a valós veszélyeket! Fölösleges is lenne, mert az ember a lelke mélyén nem hiszi el a túlzottan pozitív szólamokat. Ehelyett gondoljuk át reálisan, hogy mire számíthatunk.

Mire lesz szükséged a következő pár hétben? Hogyan tartod majd a kapcsolatot az idősebb vagy krónikus beteg családtagokkal, akikre veszélyt jelenthet a személyes találkozás? Lehet-e például telepíteni náluk a videóhívás lehetőségét? Tudsz-e most tenni valamit azért, hogy megkönnyítsd a következő időszakot magad és szeretteid számára? Ha a szorongást aktív cselekvésbe fordítod, akkor jól hasznosul a félelemből eredő energia, és közben a bizonytalanságérzetet is csökkented.

2. Óvakodj a túlzásoktól

A megbetegedés esélyét mérd fel a valóságnak megfelelően. Végleges adataink persze még nincsenek, de más országokban egyelőre úgy néz ki, hogy az emberek jóval kevesebb, mint fele kapja el a a betegséget. Nagyobb esélyed van tehát arra, hogy nem leszel beteg. Itt is érdemes a megelőzésre fordítani az energiákat: tartsd be a javasolt óvintézkedéseket, és erősítsd az immunrendszered azzal, hogy sokat alszol. Akik pedig elkapják a fertőzést, legtöbbször influenza jellegű tüneteket tapasztalnak. Ez kellemetlen, de csak nagyon keveseknél jelent komoly veszélyt.

Nem kell tehát letagadni a megbetegedés esélyét, de ne is becsüld túl a veszélyt. Ez nem ebola, és nem fogja letarolni az emberiséget. A saját megküzdési képességedet se becsüld le! Nem vagy tehetetlenül kiszolgáltatva a járványnak: a megelőzésben is sokat tehetsz, és az immunrendszered is mindent megtesz a védelmedben. Segíts neki azzal, hogy sokat pihensz, és reálisan nézed a helyzetet.

3. Kevesebb hír, megbízhatóbb forrásból

Szinte percről percre jönnek az új hírek a vírusról, ezért érthető, hogy reggeltől estig ezt böngésszük. A facebook és a híroldalak állandó pörgetése viszont csak még több szorongást és rosszullétet okoz. Ami igazán megviseli az embert, az a bizonytalanság. Amikor folyton a híreket görgetjük, akkor állandó bizonytalanságban tartjuk magunkat, hogy vajon mi lesz a legújabb ijesztő történet, és hány új betegről szól a következő hír.

Ehelyett jobb, ha nem állandóan, hanem csak naponta egyszer-kétszer nézel rá a hírekre, és akkor is a megbízhatóbb oldalakon. A borzongató rémtörténetek helyett keresd inkább a praktikus információkat arról, hogy hogyan készülj fel a járványra. Ha olyasmit olvasol, ami nagyon ijesztő, mindig tedd fel magadban a kérdést, hogy milyen bizonyíték szól mellette és ellene. Óvd a lelki egészséged a rémhírekkel szemben, ne hidd el őket első olvasatra! Vannak jó hírek is: sokan meggyógyultak már a betegségből, és rengeteg a segítőkész ember a bajban. Tudatosan figyelj oda ezekre a történetekre is, hogy észrevedd a jót a rossz mellett.

4. Segíts másokon, az téged is megnyugtat

Számtalan pszichológiai kutatás szól arról, hogy jobban érezzük magunkat, amikor másokon segítünk. Ezt megtehetjük koronavírus idején is, mert nem kell hozzá feltétlenül közösségbe mennünk. Eleve azzal, hogy betartjuk az óvintézkedéseket, egy kicsit máris segítünk az egészségügyi dolgozóknak, hogy kevesebb beteget kelljen ellátniuk.

Ha rosszul viseled a korlátozásokat, a sok otthonlétet, a gyerek iskolájának bezárását, érdemes erre úgy gondolni, hogy a közösséget segíted vele. Azokat az embereket támogatod, akiket nagyon rosszul érintene a betegség, vagy akik már így is az energiáik határán teljesítenek a kórházakban. De másképp is lehet segíteni: amikor feltöltöd a saját készleteidet, gondold át, hogy tudsz-e juttatni belőle a rászorulóknak. Ha ismersz a környezetedben magányos embert, akinek ilyenkor még nehezebb az egyedüllét, tudsz-e vele időnként beszélgetni (a saját biztonságodat is szem előtt tartva)? Minden olyan tett, amivel másokon segítesz, neked is nyugalmat és örömet jelent.

5. Maradj aktív, amennyire lehet

A szorongás bénító hatással lehet az emberre. Ezt csökkenthetjük, ha kialakítunk egy olyan napi rutint, amiben rendszeresen szerepel a mozgás és a szorongásos gondolatokból való kizökkenés.

Ha van már ilyen napi rutinod, akkor azt ne add fel a járvány idején sem. Amennyire lehet, tartsd magad a megszokott rendhez: ne borítsd fel a szokásos alvásritmusod amiatt, mert a munkahelyed most zárva tart, és ne mondj le teljesen a szabadban végzett tevékenységekről sem. Tartsd a kapcsolatot a barátokkal és családtagokkal, még ha személyesen nem is tudtok találkozni. Ha pedig nincs még ilyen napi rutinod, akkor kezdj el mozogni most, minden nap kis lépésekben növelve az erre szánt időt. Lehet, hogy a járvány végére már egészségesebb napi szokásaid lesznek, mint előtte.

Nem tudunk minden kockázatot kizárni az életünkből, és ez nem is lenne jó. Az értelmes, értékes élet része, hogy nem kerülhetünk el minden veszélyt, időnként meg kell küzdenünk ezekkel. Ezt szem előtt tartva készülj fel a járványra, és ne hagyd , hogy eluralkodjon rajtad a pánik: nehogy a szorongásnak nagyobb ára legyen, mint amilyen veszélyt valójában ez a vírus jelent.

A pánikbetegség mint szoftverhiba

Gyakran panaszkodnak arra a pánikbetegek, hogy környezetük nehezen érti meg gondjaikat. Még legközelebbi barátaik, családtagjaik is hajlamosak ostoba fakszninak, bolondériának tartani szokatlan viselkedésüket, „Ne csináld már megint a cirkuszt!”, „Hagyd már abba ezt a hisztit!”, „Ezt most direkt csinálod?” – szólnak értetlenkedve, amikor azt tapasztalják, partnerük nem mer felszállni a buszra, mindenáron a kijárat közelében keres egy teremben ülőhelyet, esetleg nem képes lemenni az aluljáróba – és minél erősebben próbálják erre rávenni, annál inkább ellenáll – aztán csakugyan hisztériás zokogás lesz a vége.

Valóban nehéz megérteni, hogy eszes, bonyolult kérdésekben józanul gondolkodó, felelős döntéseket hozó ismerősünk, barátunk vagy rokonunk magatartása miért válik hirtelen abnormálissá, miért kerül el makacsul bizonyos szituációkat, illetve miért vesz erőt rajta időnként a rosszullét, miért tör rá – látszólag minden ok nélkül – a páni félelem és a menekülési kényszer. Valóban beteg lenne? De hát mi lehet a baja, ha mindene ép, egészséges?…

A kognitív pszichológia álláspontja szerint a pánikrohamokban jelentkező és a pánikhelyzetek kényszeres elkerülésében megnyilvánuló kóros állapotnak valóban nincsenek sem genetikai, sem fiziológia okai, nem szervi elváltozások okozzák és semmiképpen nem tekinthető elmebetegségnek. Kialakulásának okai természetes agyi működésünk ellentmondásaiból erednek, és a tünetegyüttes nem egyéb, mint a magatartásunkat, szokásainkat alakító tanulási folyamatnak egyfajta hibás terméke, voltaképp alig több rögzült viselkedési zavarnál.

Azaz alapesetben a pánikbetegnek sem a teste, sem az elméje nem beteg, és a pszichéjét sem érték maradandó károsodások. A betegsége inkább csak rossz beidegződésekből áll, az érintett valamiért rosszul reagál, rendellenesen működik, mintha egy sort elírtak volna a programozása során. Olyan ez a szindróma, mint egy szoftverhiba, amely bizonyos helyzetekben zavart kelt a viselkedésben és ilyenkor hardvertüneteket okoz, azaz olyan testi és pszichés tünetekkel jár, mint a légszomj, a szapora szívverés, az émelygés, a szédülés, az ájulásérzet és a halálfélelem…

Ám ha a pánikbetegség szoftverhiba, akkor Olvasd tovább

Szemben a halálfélelemmel

halálfélelem - pánikbetegségA pánikbetegek gyakran számolnak be halálfélelmükről. Ezt az érzésüket általában fizikai tünetek váltják ki: szapora szívverés, légszomj, szédülés. Ehhez kapcsolódnak a pszichés tünetek, például a pánikroham egy pontján az érintettnek gyakran olyan érzése támad, mintha kívül kerülne a saját testén.

Nem csoda, hogy ezek az együttes érzékelések halálfélelemmel töltik el a beteget, hiszen mindaz megtalálható bennük, amit laikusként a halál előtti pillanatokról gondolunk: a heves szívdobogás az infarktust, a légszomj a megfulladást, a szédülés az eszméletvesztést vetíti előre, a testünkből való kilépés képzete pedig már mintha a lélek távozását előlegezné meg.

Mindezek persze abban a pillanatban nem tudatosulnak bennünk ilyen kereken, ám a „tévedhetetlen” és egyben fékezhetetlennek látszó ösztönök éppen ezek miatt az érzések miatt járatják csúcsra a halálpánikot. Az átélés intenzitása és megrázó ereje gyakorlatilag független attól, valóban leselkedik-e ránk halálos veszedelem,  az ilyenkor elszabaduló ösztöneinknek parancsolni úgyszólván lehetetlen. Ám az érzelmek túlzott felkorbácsolódását enyhíthetjük azzal, ha néhány dologgal tisztába jövünk.

Először is azzal, hogy amit átélünk, azok nem a haldoklás percei, csupán egy kiterjedt, erős, de múló pánikroham – ha ezzel tisztában vagyunk és előre felkészülünk lehetséges bekövetkezésére, akkor a kritikus pillanatban könnyebben vészelhetjük át a válságot.

Segíthet az is, ha valamilyen módon sikerül megszelídítenünk a halált.

Az teljesen természetes érzés, ha féltjük az életünket és rettegünk az elmúlás gondolatától. Lehetséges azonban ennek a kérdésnek a szokásos gondolkodáson túlmutató, attól eltérő értelmezése is. Ha például megbarátkozunk azzal a gondolattal, hogy a halál nem az élet ellentéte, hanem része földi pályafutásukat, mi több: éppen halálunk felől nézve nyer értelmet az életünk, éppen a végponttól visszaindulva lehet nyomára bukkanni annak, a velünk megtörtént dolgok között mi volt az összefüggés, mi volt cselekedeteink közül helyes és helytelen, melyik döntésünk vitt előre és melyik vetett vissza… – nos, ha az előbb-utóbb mindenkit elérő halálban nem a sors kíméletlen csapását, és nem csak a végzetes tragédiát látjuk, hanem egy méltó élet méltó lezárását, akkor talán juthatunk arra a gondolatra, hogy maga a halál nem is annyira rettenetes, nem kívülről ránk mért csapás, hanem életünk természetes folyománya. Ráadésul: akár félünk tőle, akár nem: előbb-utóbb bekövetkezik, miért pazarolnánk rettegésre az energiánkat.

Meg hát talán nem az a dolgunk az életben, hogy féljünk a haláltól, hanem hogy mindent megtegyünk azért, minél később következzen be elkerülhetetlen találkozásunk. Kerüljük a káros szenvedélyeket, legyünk aktívak, ha éhesek vagyunk, lakjunk jól, ha fáradtak vagyunk, aludjunk egy nagyot, ha nehézséggel kerülünk szembe, küzdjük le. Ha pedig betegek vagyunk – gyógyuljunk meg!

Még az is lehet, ha így élünk, akkor nem nekünk van félnivalónk. Féljen az, amivel szemben állunk.

Ajánlott olvasmány:  A pánikbetegség tünetei

Szubjektív félelem – objektív valóság

A valóság átélése és az átélés valósága

Lehetséges, hogy a veszélyhelyzet objektíve nem létezik, ám az egyén számára a szubjektív félelem átélése teljesen valóságos.

Irracionális félelmekA létező világ dolgait nem közvetlenül éljük át, hanem egyéni érzékeléseink és tapasztalataink közvetítésével. Amiről tudunk, azt mi látjuk, mi halljuk, tapintjuk, szagoljuk, mi olvastunk róla, nekünk tanították, mi gondolunk rá, bennünk vált ki érzelmeket.

A tőlünk független, objektív valóság létezése és saját érzéseink, belső átéléseink között gyakran mutatkozik ellentmondás. Bármennyire is racionális a gondolkodásunk, a valóságot csak saját személyünkön keresztül érzékeljük, és ebbe az érzékelésbe belejátszanak egyéni élményeink, korábban szerzett tapasztalataink, belejátszik iskolázottságunk, neveltetésünk, kulturális hátterünk, az életünk során kialakult eszmei és erkölcsi beállítódásunk.

Ennél is erősebben befolyásolja valóságérzékelésünket érzelem- és ösztönvilágunk. Az érzelmeinket bizonyos fokig kontrollálhatjuk, ám az ösztöneink szinte irányíthatatlanok, befolyásolni nem, legfeljebb elfojtani tudjuk őket. Ilyenkor azt mondjuk, hogy uralkodunk magunkon, nem azt tesszük, amit ösztöneink súgnak, hanem azt, amit racionális gondolkodásunk diktál. Viselkedésünkben, magatartásunkban akkor áll be zavar, amikor erre az „uralkodásra” képtelenné válunk, mert érzelmeink és ösztöneink, belső késztetéseink erősebbek annál, semhogy józan gondolkodással túlléphetnénk rajtuk. Ilyen viselkedészavar jelentkezik a pánikbetegeknél akkor, amikor indokolatlannak tűnő, legyűrhetetlen félelmeikkel küzdenek.

Közelítsünk hozzájuk megértéssel, empátiával. Legyünk tisztában azzal, hogy bár a veszélyhelyzet objektíve nem létezik, ám az egyén számára a szubjektív félelem átélése teljesen valóságos és semmivel sem kevésbé megrázó, mint ha valóban halálos veszély fenyegetné.

Irracionális félelmeink kezelése

A pánikbetegség egyik jellemzője az, hogy

  • egyfelől a beteg tisztában van félelmeinek irracionális voltával,
  • másfelől ezeket a félelmeket racionális gondolkodásával mégsem tudja leküzdeni.

Az objektív valóság és a szubjektív érzület ellentmondásba kerül, hiába mondja a pontos valóságismeretre támaszkodó józan gondolat, hogy valószínűleg nem lesz semmi baj, ez a nyugtatgatás nem használ, a szubjektív érzékelés erősebb, a szorongás rettegéssé fokozódik, az ember pedig úgy érzi, tehetetlen a halálfélelemmel szemben.

És mintha ez nem volna elég, a pánikbeteg még szégyelli is magát, hogy a valóságtól elszakadtak képzetei és olyan „buta” gondolatok miatt retteg, amelyekért mások kinevethetik. Sokszor alig beszél kényszeres helyzetéről. Nem is könnyű beszélni róla, hiszen az irracionális félelmek súlyosságát nehezen értik meg azok, akik nem éltek át ilyesmit.

Miért van ez a tehetetlenség a pánikrohammal szemben? Miért nem elég, ha az ember tudja, hogy a félelmeinek nincs értelme?Olvasd tovább

Ki vagyok én?

avagy az önazonosság csapdája

„…miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz?” (Babits Mihály: A gólyakalifa)

Önazonosság – öntudat – személyiség

Bár a fenti kérdéseket egy olyan regényből idéztük, amely az írói fantázia szülötte, és amelyben a kettős személyiség izgalmas irodalmi (nem pedig tudományos) bemutatását találjuk, ám maga a kérdésfelvetés mégis életszerű. Kit ne foglalkoztatott volna saját énjének bizonyos megmagyarázhatatlansága? A ki vagyok én? után bizony feltehető számos olyan kérdés, amelyekre talán hiába keressük a választ – regényben, szakcikkben, önmagunkban. (Erre lentebb még visszatérünk.)

A gólyakalifa paradoxona

A gólyakalifaBabits Mihály idézett első regénye egyfelől mélylélektani fogantatású, másfelől kalandos-izgalmas detektívregény, a teljes személyiséghasadás és személyiség-megkettőzés modern lélektani földolgozása. A cím – A gólyakalifa – az Ezeregyéjszaka egyik meséjére utal, az ebben szereplő kalifa hol emberalakban, hol gólyaformában él, az átmenetet pedig egy kulcsszó kimondásával tudja megvalósítani. Babitsnál nincs ilyen varázsszó, amikor a mintagyerek úri fiú elalszik, akkor ébred fel az alantas munkát végző asztalosinas – és viszont. Az elkényeztetett ficsúr és a megaláztatásokat elszenvedő inas egyazon személy két énjeként jelenik meg a regényben, egyszersmind két társadalmi osztály ellentétét is bemutatva. Ugyanakkor a két szereplő mintegy egymást álmodja, és nem lehetünk teljesen biztosak abban, ki kinek az alteregója. A konfliktusok egyre élesednek, végül az úrfi megöli rosszabbik énjét – mégis őt találják halva, homlokán lőtt sebbel. A gyilkos fegyver viszont soha nem kerül elő.

A regénynek ez paradoxona a maga kiélezett formájában mutat rá személyiségünk belső ellentmondásaira, arra, hogy önazonosság-tudatunk bizony könnyen meginoghat. De mi is az önazonosság?

Identitás – én-azonosság, öntudat

Az önmagunkkal való azonosság voltaképp egy belső, tudatosul önmeghatározás. Idegen szóval ez az identitás. Külsődlegesen az identitásunk szerepekben, magatartásformákban, értékrendszerhez való kapcsolódásunkban mutatkozik meg. Az önazonosság-tudatunk a személyiségfejlődés és a szocializáció eredménye, és a neveltetés, a családi, közösségi, társadalmi kölcsönhatások, élmények, benyomások hatására formálódik.

Az identitás emberi mivoltunk talán legnagyobb értéke. Értelmes, gondolkodó lényként öntudattal rendelkezünk és ezáltal azonosítjuk magunkat. Ez az érték nemcsak azért becses számunkra, mert lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük magunkat mind a fizikai természettől, mind az élőlények világától, hanem azért is, mert az öntudattal ugyancsak rendelkező embertársaink közt is megtalálhatjuk a helyünket. A családban, a baráti társaságban, a munkahelyi közösségben, sőt, a társadalom egészében betöltött szerepünk szoros összefüggésben áll azzal, hogy mi kinek tartjuk magunkat – és hogy kinek tartanak a többiek. Az emberi közösségben élve öntudatunk teszi lehetővé nemcsak azt, hogy kontrolláljuk cselekedeteinket és tudatos életet éljünk, hanem azt is, hogy másokkal együtt élni képesek legyünk – igazodva az ő személyiségükhöz, az ő tudatos cselekedeteikhez – identitásuk megnyilvánulásaihoz.

Harmóniában önmagunkkal

Az egyén számára a társadalomba való beilleszkedés képességénél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy önmagával kibékülve, saját identitásával harmóniában tudjon élni. Ennek alapja pedig nemcsak az önismeret, hanem az önbecsülés is – és ha értéknek nevezzük az öntudat egészét, akkor egyenesen áldásnak kell tekintenünk az önbecsülés képességét. Persze nem túltengő egóra, nem önzésre és nem alap nélküli túlzott önbizalomra gondolunk ennek hangsúlyozásakor, hanem arra, hogy a helyét a világban megtaláló emberben tudatosul: méltó vagyok, érdemes vagyok arra a szerepre, amit a családban, baráti közösségben, munkahelyen betöltök.

Ez így nagyon rendben is lenne. Csakhogy az emberi természet igen összetett, és

  • míg gondolkodásunkra a tudatosság jellemző,
  • addig érzelemvilágunk sokkal inkább az ösztönökre épül

– ez utóbbiakat kontrollálni kevéssé vagyunk képesek. Így aztán a szép kerek öntudatunkat saját ösztön- és érzelemvilágunkból érik „a legszörnyűbb támadások”. Például oly módon, hogy egyszer csak arra kényszerítenek, feltegyük magunknak ne csupán a Ki vagyok én? kérdést, hanem ennél egy sokkal kínosabbat – és itt csatolunk vissza a Babits-regényhez:

Miért éppen én vagyok én?

Miért éppen magammal vagyok azonos és nem valaki mással? Pontosabban: az én-tudatom miért éppen azt a személyiséget jelöli meg önmagaként, aki én vagyok? Az egyetlenegy ÉN éppen én vagyok, míg az összes többi ÉN nyilvánvalóan nem-én. Vajon én és az én-tudatom mindig is egyek voltak és maradnak, vagy csak éppen most fonódtak össze olyannyira, hogy alig is tudom őket külön kezelni. Merthogy a kettő nem azonos.

  • Egyrészt vagyok én,
  • és másrészt van az, aki engem én-ként definiál.

Én azt mondom: én én vagyok. Az én-tudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én. Ez még hagyján. De mi lesz, ha egyszer azt mondja: te nem vagy én!

Személyiségzavar vagy viselkedészavar?

Mielőtt megnyugtatnánk magunkat azzal, hogy mindez csak puszta spekuláció, józan gondolkodású ember nem tépelődik ilyesmin és eszébe sincs önmagát és én-tudatát kettéválasztani, pláne szembeállítani, jussanak eszünkbe az enyhébb vagy súlyosabb identitásválsággal, viselkedészavarokkal küszködők, akik nem ritkán úgy tűnnek fel, mintha nem lennének önmagukkal teljesen azonosak. Ugyan mire véljük, ha teljesen normális barátunk képtelen lemenni az aluljáróba vagy unszolásunk ellenére sem sétál át velünk a hídon? Ez ugyanaz a más helyzetekben bátornak mutatkozó ember, vagy ilyenkor valaki más lakozik benne?

Aztán ott vannak a komolyabb esetek, a személyiség funkciózavarai, a mániás depresszió, klinikailag kimutatható szkizofrénia és annak különböző válfajai. A sor végén pedig ott fenyeget a tényleges tudathasadás, a disszociatív önazonosság-zavar – és a személyiség teljes szétesése.

Vagyis: ha egyfelől áldás, hogy fejlett öntudattal rendelkezünk, akkor ez másfelől átok, hiszen magában rejti az önazonosság csapdáját: ijesztő képességünket arra, hogy az önmagunkkal való azonosságot megkérdőjelezzük – vagy akár felmondjuk.

Szakember feladata eldönteni, hogy egy szokatlan, külső szemlélő számára abnormálisnak tűnő viselkedésmód mögött személyiségzavar, idegrendszeri károsodás, netán valamilyen szintű elmebetegség áll-e – avagy csupán rossz válaszreagálások rögzültek az érintett gondolkodásában. A szorongásos és fóbiás betegségek általában ilyenek, így nem igényelnek klinikai beavatkozást és gyógyszeres kezelést, eredményesen gyógyíthatók viselkedésterápiával.

A pánikbetegség vagy agorafóbia az emberi agy működésének a sajátosságai miatt egy rossz tanulási folyamat során alakul ki és válik a személyiség részéve. Ahogyan azonban részéve válhat a beteg identitásának, ugyanúgy ki is iktatható onnan egy ellenkező előjelű tanulási folyamattal.

Ha A gólyakalifát már olvastad :), ismerkedj meg a kognitív viselkedésterápia módszerével.

Pánikbetegség gyógyítása viselkedésterápiával

Távoktató program: Gyógyulás – Öngyógyítás

avagy miben segít a CBT, a kognitív viselkedésterápia

Ha szóba kerül a pánikbetegség gyógyítása, a páciensek részéről gyakran elhangzó kérdésre, hogy túlléphetnek-e valaha is problémáikon, egyértelmű a válasz. Igen, a pánikbetegségből teljesen meg lehet gyógyulni. A halálfélelem, amit a pánikbeteg érez, egyfajta tanulási folyamattal jön létre – és tanulással meg is szüntethető.

A probléma leginkább abban áll, hogy a betegség kialakulása sokkal könnyebben lezajlik, mint a gyógyulás. Már egy-két pánikroham is elég ahhoz, hogy az emberben kialakuljon a beidegződés, és a későbbiekben elkerülje a kiváltó helyzeteket. A rosszulléttől való félelem aztán átterjed más helyzetekre, és a pánikbeteg élete egyre inkább beszűkül.

Mindez nem tudatosan történik. Senki nem mondja azt magának, hogy „Volt egy nagyon rossz élményem a buszon, most szépen megtanulom, hogy ezentúl minden tömegközlekedéstől félni fogok”. Ez a fajta tanulás észrevétlenül zajlik és a hatása gyorsan kialakul. Meggyógyulni viszont csak tudatos erőfeszítéssel lehet, ami mindig nehezebb és lassúbb folyamat. Ebben szeretnénk segíteni.

Olvasd tovább

Híres pánikbetegek II. – Csala Zsuzsa

Komédia és pánikbetegség

Csala Zsuzsa 81 évesen szerződött le a nagy égi teátrumhoz… „A huszadik század legnagyobb magyar komikája, akinek neve egyet jelent a mosollyal” – így beszélt róla egy kollégája a színésznő temetésén 2014 márciusában. Negyven évig volt a Vidám Színpad tagja, minden szerepében nevetett és nevettetett, Jászai Mari-díjas érdemes művész volt… És pánikbeteg, depressziós és alkoholista.

Naiv, de kézenfekvő kérdés: hogyan fér meg egy emberben a végtelen derű és a teljes életuntság, hogyan retteghet a színpadra lépéstől az, akinek az élete a színház?

A fiatak Csala ZsuzsaA színésznőt jól ismerő kolléga, Csonka András így ír erről a kettősségről:

„Évek alatt egyetlen családtagját nem láttam a színházban, a férjét, a testvéreit, senkit. Ezt akkor furcsállottam is, hiszen az ember a hozzátartozói előtt is büszke szeret lenni arra, amit alkot. Zsuzsa egész életét a színháznak adta. Szerintem itt érezte igazán otthon magát és nem a házában. (…) Évekig pánikbetegség kínozta, alig mert a színpadra kimenni, az mégsem jutott soha eszébe, hogy abbahagyja a pályát.”

A színésznő betegsége az 1970-es évek végén kezdődött. Pszichiátrián is kezelték, de csak nyugtatókat írtak fel neki, amitől még inkább bizonytalannak és tompának érezte magát. Mivel diagnosztizálni nem tudták, segítséget se kapott a tünetek leküzdéséhez.
2011-ben beszélt először nyilvánosan a pánikbetegségéről:Olvasd tovább