Blogunkban a pánikbetegség és agorafóbia, illetve általában a szorongásos és fóbiás betegségek kialakulásának, kezelésének elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozunk, gyakran közvetlenül is reagálva a páciensek részéről aktuálisan felmerülő problémákra. Bejegyzéseinkhez az érdeklődők Facebook-oldalunkon szólhatnak hozzá.
A pánikbetegek gyakran számolnak be halálfélelmükről. Ezt az érzésüket általában fizikai tünetek váltják ki: szapora szívverés, légszomj, szédülés. Ehhez kapcsolódnak a pszichés tünetek, például a pánikroham egy pontján az érintettnek…
Lehetséges, hogy a veszélyhelyzet objektíve nem létezik, ám az egyén számára a szubjektív félelem átélése teljesen valóságos.
A létező világ dolgait nem közvetlenül éljük át, hanem egyéni érzékeléseink és tapasztalataink közvetítésével. Amiről tudunk, azt mi látjuk, mi halljuk, tapintjuk, szagoljuk, mi olvastunk róla, nekünk tanították, mi gondolunk rá, bennünk vált ki érzelmeket.
A tőlünk független, objektív valóság létezése és saját érzéseink, belső átéléseink között gyakran mutatkozik ellentmondás. Bármennyire is racionális a gondolkodásunk, a valóságot csak saját személyünkön keresztül érzékeljük, és ebbe az érzékelésbe belejátszanak egyéni élményeink, korábban szerzett tapasztalataink, belejátszik iskolázottságunk, neveltetésünk, kulturális hátterünk, az életünk során kialakult eszmei és erkölcsi beállítódásunk.
Ennél is erősebben befolyásolja valóságérzékelésünket érzelem- és ösztönvilágunk. Az érzelmeinket bizonyos fokig kontrollálhatjuk, ám az ösztöneink szinte irányíthatatlanok, befolyásolni nem, legfeljebb elfojtani tudjuk őket. Ilyenkor azt mondjuk, hogy uralkodunk magunkon, nem azt tesszük, amit ösztöneink súgnak, hanem azt, amit racionális gondolkodásunk diktál. Viselkedésünkben, magatartásunkban akkor áll be zavar, amikor erre az „uralkodásra” képtelenné válunk, mert érzelmeink és ösztöneink, belső késztetéseink erősebbek annál, semhogy józan gondolkodással túlléphetnénk rajtuk. Ilyen viselkedészavar jelentkezik a pánikbetegeknél akkor, amikor indokolatlannak tűnő, legyűrhetetlen félelmeikkel küzdenek.
Közelítsünk hozzájuk megértéssel, empátiával. Legyünk tisztában azzal, hogy bár a veszélyhelyzet objektíve nem létezik, ám az egyén számára a szubjektív félelem átélése teljesen valóságos és semmivel sem kevésbé megrázó, mint ha valóban halálos veszély fenyegetné.
A pánikbetegség egyik jellemzője az, hogy
Az objektív valóság és a szubjektív érzület ellentmondásba kerül, hiába mondja a pontos valóságismeretre támaszkodó józan gondolat, hogy valószínűleg nem lesz semmi baj, ez a nyugtatgatás nem használ, a szubjektív érzékelés erősebb, a szorongás rettegéssé fokozódik, az ember pedig úgy érzi, tehetetlen a halálfélelemmel szemben.
És mintha ez nem volna elég, a pánikbeteg még szégyelli is magát, hogy a valóságtól elszakadtak képzetei és olyan „buta” gondolatok miatt retteg, amelyekért mások kinevethetik. Sokszor alig beszél kényszeres helyzetéről. Nem is könnyű beszélni róla, hiszen az irracionális félelmek súlyosságát nehezen értik meg azok, akik nem éltek át ilyesmit.
Miért van ez a tehetetlenség a pánikrohammal szemben? Miért nem elég, ha az ember tudja, hogy a félelmeinek nincs értelme? (tovább…)
avagy az önazonosság csapdája „...miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz?” (Babits Mihály:…
Ha szóba kerül a pánikbetegség gyógyítása, a páciensek részéről gyakran elhangzó kérdésre, hogy túlléphetnek-e valaha is problémáikon, egyértelmű a válasz. Igen, a pánikbetegségből teljesen meg lehet gyógyulni. A halálfélelem, amit a pánikbeteg érez, egyfajta tanulási folyamattal jön létre – és tanulással meg is szüntethető.
A probléma leginkább abban áll, hogy a betegség kialakulása sokkal könnyebben lezajlik, mint a gyógyulás. Már egy-két pánikroham is elég ahhoz, hogy az emberben kialakuljon a beidegződés, és a későbbiekben elkerülje a kiváltó helyzeteket. Tipikusan ilyen például a tömegközlekedés és az autóvezetés közbeni pánikroham. A rosszulléttől való félelem aztán átterjed más helyzetekre, és a pánikbeteg élete egyre inkább beszűkül.
Mindez nem tudatosan történik. Senki nem mondja azt magának, hogy „Volt egy nagyon rossz élményem a buszon, most szépen megtanulom, hogy ezentúl minden tömegközlekedéstől félni fogok”. Ez a fajta tanulás észrevétlenül zajlik és a hatása gyorsan kialakul. Meggyógyulni viszont csak tudatos erőfeszítéssel lehet, ami mindig nehezebb és lassúbb folyamat. Ebben szeretnénk segíteni.
Csala Zsuzsa 81 évesen szerződött le a nagy égi teátrumhoz… „A huszadik század legnagyobb magyar komikája, akinek neve egyet jelent a mosollyal” – így beszélt róla egy kollégája a színésznő temetésén 2014 márciusában. Negyven évig volt a Vidám Színpad tagja, minden szerepében nevetett és nevettetett, Jászai Mari-díjas érdemes művész volt… És pánikbeteg, depressziós és alkoholista.
Naiv, de kézenfekvő kérdés: hogyan fér meg egy emberben a végtelen derű és a teljes életuntság, hogyan retteghet a színpadra lépéstől az, akinek az élete a színház?
A színésznőt jól ismerő kolléga, Csonka András így ír erről a kettősségről:
„Évek alatt egyetlen családtagját nem láttam a színházban, a férjét, a testvéreit, senkit. Ezt akkor furcsállottam is, hiszen az ember a hozzátartozói előtt is büszke szeret lenni arra, amit alkot. Zsuzsa egész életét a színháznak adta. Szerintem itt érezte igazán otthon magát és nem a házában. (…) Évekig pánikbetegség kínozta, alig mert a színpadra kimenni, az mégsem jutott soha eszébe, hogy abbahagyja a pályát.”
A színésznő betegsége az 1970-es évek végén kezdődött. Pszichiátrián is kezelték, de csak nyugtatókat írtak fel neki, amitől még inkább bizonytalannak és tompának érezte magát. Mivel diagnosztizálni nem tudták, segítséget se kapott a tünetek leküzdéséhez.
2011-ben beszélt először nyilvánosan a pánikbetegségéről: (tovább…)
Nemrégiben hangoskönyv formájában is megjelent Szerb Antal ragyogó regénye, az Utas és holdvilág. A szöveg Kulka János szuggesztív interpretációjában elevenedik meg, és ha a mű kicsit már elhomályosult volna emlékezetünkben, újraélhetjük a lebilincselő cselekményt, és újra kirajzolódhat előttünk a történések bölcseleti és lélektani háttere.
Ez a regény alaposan körbejárja például a halál filozófiai fogalmát, helyenként mintha az egzisztencialista felfogás irodalmi igazolásának tűnne a saját halál értelmezésében. A halál nem azért saját, mert egyedi, hanem azért, mert a saját világban-létünk része, azaz individuális létezésünkhöz tartozik. A halál Szerb Antalnál olyan vég, amely születésünktől fogva van és hat ránk Ennél is izgalmasabb a halálnak mint szexuális beteljesülésnek a bemutatása; az etruszkok vallására visszavezetett erotikus halál mint valami visszaszületés jelenik meg.
Ugyancsak figyelemre méltó a regényben megmutatkozó lélektani háttér. Szerb Antal idejében a freudista pszichológiai irányzat páratlanul népszerű volt, és ez jól tükröződik például a főhős vívódásainak leírásában: mintha Mihály permanens párbeszédben állna egyrészt tudatalattijával, másrészt felettes énjével.
A pánikbetegséget azonban a regény keletkezésekor (1937) még nem ismerték, ugyanakkor a pánikroham első szakmai leírását a modern pszichológia Freudnak egy társszerzővel közösen publikált alapművének a megjelenésétől eredezteti, hozzátéve, hogy akkoriban ez a pszichés viselkedészavar még hisztéria néven volt ismert. Valójában azonban a forrásmű megállapításai mai felfogásunk szerint tévesek, Sigmund Freud ugyanis az 1896-ban megjelent, Tanulmányok a hisztériáról kötetében egy temporális epilepsziában szenvedő lány tüneteit minősítette – tévesen! – szorongásos pánikrohamoknak. Freud érdemei elévülhetetlenek, de a félelmi pánik tényleges felfedezése az 1950-es években történt és Donald Klein nevéhez főződik. Szerb Antal (1901 – 1945) ezt semmiképpen nem ismerhette, regényében mégis elég pontosan leír egy pánikroham-szerű jelenetet.
A hosszabb idézet előtt annyit árulunk el, hogy a regény főhőse olaszországi nászúton van és egy rég nem látott osztálytárs váratlan felbukkanása készteti arra, felidézze ifjúságát. Feleségének kezd mesélni furcsa fiatalkori viselkedéséről, érzékzavarairól, téves valóságérzékeléséről, félelmeiről, ezek közül is a legszörnyűbbről, az örvényről. (tovább…)
Mindig megnyugtató tudni, hogy kisebb-nagyobb problémáinkkal, furcsaságainkkal, akár „dilijeinkkel” nem vagyunk egyedül. Különösen igaz ez pánikbetegségben, ahol az ember sokszor el van vágva a társasági élettől, és időnként a család vagy a barátok sem értik, hogy mi is történik vele.
Az pedig külön öröm (meg egy kis káröröm), ha sikeres és híres emberek is ugyanabban szenvednek, mint mi. Ha pedig meg is gyógyulnak belőle, akkor kézzel fogható példáját adják annak, hogy számunkra sem veszett el a remény.
Ilyen gyógyult pánikbetegről szól az alábbi poszt.
Kim Basinger félénk és magányos gyerek volt. Családjából az apját emeli ki, aki szigorú elvárásaival nem könnyítette meg a kis Kim életét: „Soha nem volt velem elégedett, soha nem dicsért. Gyakran hozzám se szólt, és egy gyerek a csöndbe a legrosszabb dolgokat tudja beleképzelni.”
Tizenhat évesen szépségversenyt nyert, majd hamarosan már egy New York-i modellügynökség szerződtette napi 1000 dollárért. Gondolhatnánk, hogy mindez meghozta az önbizalmát, ezzel szemben így beszél erről a korszakról: „Nagyon nehéz volt egyik fellépésről a másikra mennem, és folyton azzal foglalkoznom, hogy hogy nézek ki. Utáltam, úgy éreztem, hogy megfulladok.” Bár ekkor már címlapokon szerepelt, annyira elégedetlen volt magával, hogy még a fellépések előtt sem tudott tükörbe nézni.
Hollywoodba költözött, és TV-sorozatokban kezdett szerepelni, de a külsejével és a társasági élettel itt sem tudott megbarátkozni: „Szenvedtem attól, ha az emberek néztek, ezért több számmal nagyobb ruhákat hordtam. Munka után hazamentem és zongoráztam, vagy zokogtam és sikoltoztam, hogy a feszültséget levezessem. Így kezdődött az agorafóbia.” (tovább…)
Önmagunk megismerése nem természettől való adottságunk. Vidáman élhetjük az életünket anélkül, hogy belső világunkat azon mélységében meg kellene ismernünk: mindennapjaink gond nélkül zajlanak, jól reagálunk a külső hatásokra, nincs szükségünk önelemzésre.
Gond akkor adódik, ha például konfliktushelyzetbe kerülünk és indulatunk elragad: ilyenkor könnyen teszünk vagy mondunk olyasmit, amin magunk is csodálkozunk. Máskor váratlan érzelmek törnek ránk, különös vágyak kerítenek hatalmukba. Megint máskor indokolatlanul megbántjuk azt, akit a legjobban szeretünk, vagy hátat fordítunk egy lehetőségnek, holott előtte élni szerettünk volna vele.
De hát ez nem én vagyok, én nem is ezt akartam… – esünk kétségbe. És ezek még a bensőnk ellentmondásaiból fakadó enyhébb konfliktusok… A súlyosabbak (dühkitörés, hisztérikus zokogás, indokolatlan szorongás, fóbiás félelmek, menekülési vágy, pánikhangulat, depresszió…) sokkal nehezebben kezelhetőek, ha nem ismerjük meg a belső okokat, lelkünk, pszichénk sajátosságait.
Egy feltáró jellegű önismereti folyamatban – akár pszichológus segítségével, akár önállóan – alaposabban megismerhetjük személyiségünk rejtettebb tulajdonságait, belső énünk szándékait, titkolt-szégyellt érzelmeinket, ismeretlen eredetű gondolatainkat és ezek kapcsolatát. Személyiségünk megismerése, az önismeret elengedhetetlen része nemcsak saját magunk mélyebb megértésének, hanem annak is, hogy családunkban harmonikusan éljünk, munkahelyünkön örömmel dolgozzunk – jól érezzük magunkat a bőrünkben.
Ugyanakkor az önismeret elmélyülésének is megvan a belső ellentmondása.
Ha művelt körökben szóba kerül az önismeret fogalma, önmagunk megismerésének a folyamata, akkor a különböző lélektani nézetek és tanítások (mint például a freudizmus, a behaviorizmus vagy a kognitív pszichológia) kitárgyalása előtt illik az antik korokba visszanyúlva megemlíteni, hogy Apolló görög isten szentélyének, a delphoi jósdának ez volt a nevezetes felirata: ISMERD MEG ÖNMAGAD.
A felszólítás és a görög mitológiára való hivatkozás kétségtelenül tökéletes felütése lehet a témának, a kérdés inkább az, hogy a szép szlogen mögé sikerül-e tartalmat tennünk, az önismeretről való elmélkedés túlmegy-e a közhelyeken, túlmegy-e a vulgárpszichológián, avagy kimerül annak hangsúlyozásában, hogy – például a lelki problémák orvoslásában – mekkora nagy jelentősége van az önismeretnek (voltaképp ilyen általánosságokat érintettünk mi is cikkünk első részében).
Ám akár magas szakmai nívón, akár a lapos közhelyek szintjén folyik a téma kifejtése, egyvalami fölött szinte bizonyosan elsiklik az, aki a közismert feliratra hivatkozva kezdte eszmefuttatását. Ez pedig ennek a nevezetes feliratnak a harmadik mondata. Amely így hangzik: LÉGY URA LELKEDNEK.
A változástól való félelem A szorongásos és fóbiás betegségek testi és pszichés tüneteit ismerve szinte fölösleges feltenni a kérdést: vajon ki ne akarna meggyógyulni egy olyan gyötrelmes állapotból, mint amilyen…
Az idő múlásával nőnek a kockázatok A pánikbetegség kórképe gyakran ingadozó jelleget mutat: tünetei hol felerősödnek, hol pedig gyengülnek, esetenként eltűnnek, akár hosszabb időre is. Ilyenkor az érintett úgy gondolja,…