avagy az önazonosság csapdája

„…miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz?” (Babits Mihály: A gólyakalifa)

Önazonosság – öntudat – személyiség

Bár a fenti kérdéseket egy olyan regényből idéztük, amely az írói fantázia szülötte, és amelyben a kettős személyiség izgalmas irodalmi (nem pedig tudományos) bemutatását találjuk, ám maga a kérdésfelvetés mégis életszerű. Kit ne foglalkoztatott volna saját énjének bizonyos megmagyarázhatatlansága? A ki vagyok én? után bizony feltehető számos olyan kérdés, amelyekre talán hiába keressük a választ – regényben, szakcikkben, önmagunkban. (Erre lentebb még visszatérünk.)

A gólyakalifa paradoxona

Babits Mihály idézett első regénye egyfelől mélylélektani fogantatású, másfelől kalandos-izgalmas detektívregény, a teljes személyiséghasadás és személyiség-megkettőzés modern lélektani földolgozása. A cím – A gólyakalifa – az Ezeregyéjszaka egyik meséjére utal, az ebben szereplő kalifa hol emberalakban, hol gólyaformában él, az átmenetet pedig egy kulcsszó kimondásával tudja megvalósítani. Babitsnál nincs ilyen varázsszó, amikor a mintagyerek úri fiú elalszik, akkor ébred fel az alantas munkát végző asztalosinas – és viszont. Az elkényeztetett ficsúr és a megaláztatásokat elszenvedő inas egyazon személy két énjeként jelenik meg a regényben, egyszersmind két társadalmi osztály ellentétét is bemutatva. Ugyanakkor a két szereplő mintegy egymást álmodja, és nem lehetünk teljesen biztosak abban, ki kinek az alteregója. A konfliktusok egyre élesednek, végül az úrfi megöli rosszabbik énjét – mégis őt találják halva, homlokán lőtt sebbel. A gyilkos fegyver viszont soha nem kerül elő.

A regénynek ez paradoxona a maga kiélezett formájában mutat rá személyiségünk belső ellentmondásaira, arra, hogy önazonosság-tudatunk bizony könnyen meginoghat. De mi is az önazonosság?

Identitás – én-azonosság, öntudat

Az önmagunkkal való azonosság voltaképp egy belső, tudatosul önmeghatározás. Idegen szóval ez az identitás. Külsődlegesen az identitásunk szerepekben, magatartásformákban, értékrendszerhez való kapcsolódásunkban mutatkozik meg. Az önazonosság-tudatunk a személyiségfejlődés és a szocializáció eredménye, és a neveltetés, a családi, közösségi, társadalmi kölcsönhatások, élmények, benyomások hatására formálódik.

Az identitás emberi mivoltunk talán legnagyobb értéke. Értelmes, gondolkodó lényként öntudattal rendelkezünk és ezáltal azonosítjuk magunkat. Ez az érték nemcsak azért becses számunkra, mert lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük magunkat mind a fizikai természettől, mind az élőlények világától, hanem azért is, mert az öntudattal ugyancsak rendelkező embertársaink közt is megtalálhatjuk a helyünket. A családban, a baráti társaságban, a munkahelyi közösségben, sőt, a társadalom egészében betöltött szerepünk szoros összefüggésben áll azzal, hogy mi kinek tartjuk magunkat – és hogy kinek tartanak a többiek. Az emberi közösségben élve öntudatunk teszi lehetővé nemcsak azt, hogy kontrolláljuk cselekedeteinket és tudatos életet éljünk, hanem azt is, hogy másokkal együtt élni képesek legyünk – igazodva az ő személyiségükhöz, az ő tudatos cselekedeteikhez – identitásuk megnyilvánulásaihoz.

Harmóniában önmagunkkal

Az egyén számára a társadalomba való beilleszkedés képességénél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy önmagával kibékülve, saját identitásával harmóniában tudjon élni. Ennek alapja pedig nemcsak az önismeret, hanem az önbecsülés is – és ha értéknek nevezzük az öntudat egészét, akkor egyenesen áldásnak kell tekintenünk az önbecsülés képességét. Persze nem túltengő egóra, nem önzésre és nem alap nélküli túlzott önbizalomra gondolunk ennek hangsúlyozásakor, hanem arra, hogy a helyét a világban megtaláló emberben tudatosul: méltó vagyok, érdemes vagyok arra a szerepre, amit a családban, baráti közösségben, munkahelyen betöltök.

Ez így nagyon rendben is lenne. Csakhogy az emberi természet igen összetett, és

• míg gondolkodásunkra a tudatosság jellemző,
• addig érzelemvilágunk sokkal inkább az ösztönökre épül

– ez utóbbiakat kontrollálni kevéssé vagyunk képesek. Így aztán a szép kerek öntudatunkat saját ösztön- és érzelemvilágunkból érik „a legszörnyűbb támadások”. Például oly módon, hogy egyszer csak arra kényszerítenek, feltegyük magunknak ne csupán a Ki vagyok én? kérdést, hanem ennél egy sokkal kínosabbat – és itt csatolunk vissza a Babits-regényhez:

Miért éppen én vagyok én?

Miért éppen magammal vagyok azonos és nem valaki mással? Pontosabban: az én-tudatom miért éppen azt a személyiséget jelöli meg önmagaként, aki én vagyok? Az egyetlenegy ÉN éppen én vagyok, míg az összes többi ÉN nyilvánvalóan nem-én. Vajon én és az én-tudatom mindig is egyek voltak és maradnak, vagy csak éppen most fonódtak össze olyannyira, hogy alig is tudom őket külön kezelni. Merthogy a kettő nem azonos.

• Egyrészt vagyok én,
• és másrészt van az, aki engem én-ként definiál.

Én azt mondom: én én vagyok. Az én-tudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én. Ez még hagyján. De mi lesz, ha egyszer azt mondja: te nem vagy én!

Személyiségzavar vagy viselkedészavar?

Mielőtt megnyugtatnánk magunkat azzal, hogy mindez csak puszta spekuláció, józan gondolkodású ember nem tépelődik ilyesmin és eszébe sincs önmagát és én-tudatát kettéválasztani, pláne szembeállítani, jussanak eszünkbe az enyhébb vagy súlyosabb identitásválsággal, viselkedészavarokkal küszködők, akik nem ritkán úgy tűnnek fel, mintha nem lennének önmagukkal teljesen azonosak. Ugyan mire véljük, ha teljesen normális barátunk képtelen lemenni az aluljáróba vagy unszolásunk ellenére sem sétál át velünk a hídon? Ez ugyanaz a más helyzetekben bátornak mutatkozó ember, vagy ilyenkor valaki más lakozik benne?

Aztán ott vannak a komolyabb esetek, a személyiség funkciózavarai, a mániás depresszió, klinikailag kimutatható szkizofrénia és annak különböző válfajai. A sor végén pedig ott fenyeget a tényleges tudathasadás, a disszociatív önazonosság-zavar – és a személyiség teljes szétesése.

Vagyis: ha egyfelől áldás, hogy fejlett öntudattal rendelkezünk, akkor ez másfelől átok, hiszen magában rejti az önazonosság csapdáját: ijesztő képességünket arra, hogy az önmagunkkal való azonosságot megkérdőjelezzük – vagy akár felmondjuk.

Szakember feladata eldönteni, hogy egy szokatlan, külső szemlélő számára abnormálisnak tűnő viselkedésmód mögött személyiségzavar, idegrendszeri károsodás, netán valamilyen szintű elmebetegség áll-e – avagy csupán rossz válaszreagálások rögzültek az érintett gondolkodásában. A szorongásos és fóbiás betegségek általában ilyenek, így nem igényelnek klinikai beavatkozást és gyógyszeres kezelést, eredményesen gyógyíthatók viselkedésterápiával.

A pánikbetegség vagy agorafóbia az emberi agy működésének a sajátosságai miatt egy rossz tanulási folyamat során alakul ki és válik a személyiség részéve. Ahogyan azonban részéve válhat a beteg identitásának, ugyanúgy ki is iktatható onnan egy ellenkező előjelű tanulási folyamattal.

Ha A gólyakalifát már olvastad :), ismerkedj meg a kognitív viselkedésterápia módszerével.