Pánikbetegség

A pánikbetegség és a rakoncátlan elefánt

Félek, miközben TUDOM, hogy amitől félek, az nem veszélyes.

Érzékeléseink és tudásunk között gyakran adódik ellentmondás. Azt látjuk egy képen, hogy az elefántnak öt lába van, miközben pontosan tudjuk, hogy csak négy. Az egyszerű optikai csalódásnál sokkal bonyolultabb disszonanciát is átélhetünk olyankor, amikor a gondolatainkat egyfelől a hamis érzet, másfelől a racionális tudás határozza meg.

A pánikbetegség talán legzavaróbb jellemzője ez a különös kettősség. Minden pánikbeteg ismeri azt az állapotot, amely úgy írható le, hogy „Félek, miközben TUDOM, hogy amitől félek, az nem veszélyes.”

A szorongásos pánikbetegek legtöbbször racionális gondolkodású, okos emberek, természetesen nem gondolják, hogy a lift vagy a villamos normális működése közben életveszélyes, vagy hogy a híd le fog szakadni, miközben átmennek rajta, vagy hogy a kijárattól távol ülni egy teremben egyenlő volna a halálos ítélettel. Mégis rettegnek ezektől a helyzetektől, akár a tényleges halálfélelem erejével, és úgy érzik, nincsen hatalmuk a rettegés fölött.

Ilyenkor mintha két személy lenne bennük: egy logikusan gondolkodó ember, és egy irányíthatatlan és sokkal erősebb ösztönlény, amely menekülni akar, még akkor is, ha nincs rá igazi oka.

A pánikbetegség oka agyunkban keresendő

Ösztön és tudatosság ellentmondása

Az a helyzet, hogy ez a kettősség-érzés nagyon is közel van a valós állapotunkhoz. Valóban több különböző részből áll a gondolkodásunk, és ezek a részek konfliktusban vannak egymással. Hogy ez miért van így, ahhoz egy kicsit bele kell pillantanunk az emberi agy szerkezetébe. Ígérem, nem lesz bonyolult.

Az agyunk régi, újabb és még újabb részekből áll, valahogy úgy, ahogy egy régi házhoz az idők során a lakók hozzáépítenek újabb és újabb szobákat, és ezek a szobák egymástól különböznek stílusukban és szerepükben. A legrégebbi „szobák” az agyunkban az ösztönös viselkedésért felelősek, a legújabbak pedig a tudatos gondolkodásért. A kettő közötti részek az olyasfajta működésért felelnek, mint például az érzelmek.

Ezekből a különböző időkben létrejött agyi részekből mi egyedül a tudatos, gondolkodó részt érzékeljük. Erre mondjuk azt, hogy ez az „én”: én az vagyok, aki gondolkodik. De ez sajnos nem igaz… Ha azt nézzünk, hogy az agynak mekkora részét foglalják el a régebbi „szobák”, és mennyiféle funkciót látnak el, akkor azt kell mondanunk, hogy sokkal inkább az az élőlény vagyunk, aki ösztönösen reagál és akinek érzelmei vannak.

A pszichológusok manapság ezt úgy mondják, hogy kétféle agyi folyamat van: az automatikus (ezt produkálják a régebbi részek) és a kontrollált (ezt pedig az újabb részek). Az automatikus sokkal több mindenért felelős, mint a kontrollált, miközben semmit nem érzékelünk a működéséből. Csak a hatásait: például azt, hogy menekülni akarunk a villamosról, miközben valójában fogalmunk sincs, hogy mitől menekülünk. Hiszen a menekülés vágya az automatikus részben keletkezik, nem a tudatosban.

Persze az emberiség nem várta meg a modern pszichológusokat azzal, hogy erre rájöjjenek. Az ókori filozófiák ezt a kettősséget már rég megfogalmazták. Buddha például egy elefánthoz hasonlította az automatikus részeket, aminek a hátán ül egy ember (ő lenne a tudatos gondolkodás), és próbálja irányítani az elefántot. Többnyire nem túl nagy sikerrel… Kivéve persze, ha az ember Buddha, mert akkor még az elefánt is engedelmeskedik neki, de mi, köznapi emberek, csak ülünk az elefánton, és legfeljebb azt hisszük, hogy mi irányítunk. Egész odáig, amíg valami (például a pánikbetegség vagy krónikus következménye, az agorafóbia) rá nem döbbent arra, hogy ez mennyire nem így van. (tovább…)

A pánikbetegség kiszámíthatatlan, ijesztő, és gyakran az élet minden területére kihat. Ezért nemcsak a pánikbeteg embert érinti, hanem a családtagokat és a barátokat is. Ha van olyan szeretett ismerősöd, aki pánikbeteg vagy a szorongás más formájától szenved (generalizált szorongása van, kényszerbeteg, vagy társaságban rosszul van), akkor pontosan tudod, milyen tehetetlennek érzi magát sokszor az ember, amikor segíteni próbál.

De nem szükségszerű, hogy a pánikbetegség terhet jelentsen egy kapcsolatban. Mindannyian küszködünk ilyen-olyan problémákkal, sokszor nagyon komoly terhekkel, amik kevésbé látványosak, mint a szorongás. De jó esetben épp ezek a terhek tanítanak bölcsességre és türelemre, mélyítik el a mások iránti megértést, és segítenek abban, hogy jobb emberré váljunk. Egy-egy ilyen betegség a családi, partneri kapcsolatot is képes elmélyíteni, és olyan közösséget megalapozni, ami nehézségek nélkül talán nem is lenne lehetséges. Ha így tekintünk a pánikbetegségre, akkor tanulhatunk és épülhetünk is belőle, beteg és környezete egyaránt.

Ennek érdekében összegyűjtöttünk néhány hasznos tudnivalót, „kezelési útmutatót” a szorongásos zavarokról*, amivel ez az állapot érthetőbbé, a támogatás pedig hasznosabbá válik.

* pánikbetegség, agorafóbia, szociális fóbia, kényszerbetegség, generalizált szorongás  

Mit kell tudni a szorongásos zavarokról?

1. A szorongás valós dolog, nem kitaláció. A szorongás létező testi-lelki zavar, és nem ugyanaz, mint amikor valaki megijed, lámpalázas, vagy eszébe jut, hogy elkaphat egy betegséget. Szorongásnál olyan fizikai reakció játszódik le a testben, ami bénítólag hat, és amitől az ember képtelen nyugodtan gondolkodni. Sokan azt érzik, hogy azonnal tenniük kell valamit: menekülni vagy valahogy védeni magukat, akár egy irracionális dührohammal. Mások csak azt érzik, hogy nagyon rosszul vannak, mintha bármelyik percben meghalhatnának. Mindezek mögött hormonális változások állnak, amiket nem lehet akaraterővel leállítani, és nem függnek az ember bátorságától, jellemétől, intelligenciájától.

2. A szorongás nem racionális. A szorongás oka alapvetően belül van, nem kívül. Vannak emberek, akiknek az idegrendszere érzékenyebben reagál a környezetre, olyan dolgokra is, amiket mások észre se vesznek. Ez lehet veleszületett tulajdonság, de lehet egy hosszan tartó, stresszes élethelyzet miatti kifáradás is. Sokszor semmi jele nincs a veszélynek, de a túlérzékeny idegek mégis vészjeleket küldenek az agy felé. Ezt többnyire az is tudja, aki a szorongástól szenved. Az eszével tudja, hogy nincs veszély, mégis azt tapasztalja magán, hogy retteg és rosszul van. Ilyenkor fölösleges ráförmedni, hogy szedje össze magát, vagy arról győzködni, hogy nyugodjon meg: ez ugyanannyira hatástalan, mintha egy asztmás rohamban fuldokló embernek azt mondanánk, hogy lélegezzen. Persze, hogy próbál lélegezni, de nem az elhatározásától függ, hogy sikerül-e.

3. A szorongás nem gyengeség. A szorongásos rohamok nem függenek az akaratunktól. Ezzel szemben nagy bátorságot igényel úgy élni, hogy az ember rendszeresen rosszul van, és bármikor jöhet egy komolyabb pánikrohama, amivel szemben tehetetlennek érzi magát. Így dolgozni, így helyt állni sok-sok erőt igényel. Ha a szorongásban szenvedő ember azt tapasztalja, hogy mások gyengének tartják, vagy azt éreztetik vele, hogy ez csak hiszti vagy megjátszás, jogosan érzi ezt mélyen igazságtalannak. Ráadásul ez csak növeli a szorongást, hiszen pontosan tudja ő is, hogy az állapota másokat is korlátoz a teljes szabadságban, és emiatt sokuk állandó szégyenérzettel is küszködik.

Hogyan lehet segíteni?

(tovább…)